C/3 Kiegészítés
Kiegészítések a C/3. tételsorhoz
A munkaviszonyt a munkáltató személyében bekövetkezett jogutódlás nem érinti. Ehhez képest a jogelőddel létesített munkaviszony a jogutóddal változatlanul fennáll és különösen a felmondási idő és a végkielégítés szempontjából az e munkaviszonyban töltött időket együttesen kell számításba venni.
A Kúria a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény alkalmazásával elbírált perekben nem tartja fenn.
Változó munkahelyre, illetőleg telephelyre alkalmazott munkavállaló a munkáltató másik munkahelyére történő átirányítás szükségességét és indokoltságát nem vitathatja.
A Kúria a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény alkalmazásával elbírált perekben nem tartja fenn.
Az munkavédelmi szabályok kizárólag a balesetet szenvedett általi elmulasztása esetén a foglalkoztatóval szemben a társadalombiztosítási szerv megtérítési igényének kizártságáról.
A társadalom biztosítási szerv a foglalkoztatóval szemben nem léphet fel megtérítési igénnyel, ha a munkavédelmi szabályt kizárólag maga a balesetet szenvedett munkavállaló mulasztotta el.
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 51. § (4) bekezdése szerint az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek biztosítása - az erre vonatkozó szabályok megtartásával - a foglalkoztató feladata. Ennek keretében köteles minden rendelkezésre álló intézkedést megtenni a munkavállalók egészségét és biztonságát fenyegető veszélyek elhárítására.
A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) 67. § (1) bekezdése szerint a foglalkoztató köteles megtéríteni az üzemi baleset vagy a foglalkozási megbetegedés miatt felmerült egészségbiztosítási ellátást, ha a baleset annak a következménye, hogy ő vagy megbízottja a reá nézve kötelező munkavédelmi szabályokba foglalt kötelezettségének nem tett eleget. Ugyanilyen megtérítési kötelezettség terheli a foglalkoztatót akkor is, ha ő vagy alkalmazottja (tagja) a balesetet szándékosan idézte elő. A munkavédelmi szabály elmulasztása objektív jellegű, megvalósul, ha a foglalkoztató vagy megbízottja a munkavédelmi szabályokat nem tartotta meg, vagy megszegte, illetve elmulasztotta. Ha ennek folytán - ezzel okozati összefüggésben - baleset történt, nincs jelentősége a foglalkoztató megtérítési kötelezettsége szempontjából annak, hogy az Mt. 52. § (1) bekezdésének c)-e) pontjaiban foglalt kötelezettségek megszegésével maga a sérült is közrehatott a baleset bekövetkezésében. Abban az esetben azonban, ha a munkavédelmi szabályt kizárólag maga a balesetet szenvedett munkavállaló szegte meg vagy mulasztotta el, a foglalkoztatót e munkavállalónak nyújtott társadalombiztosítási szolgáltatások tekintetében megtérítési kötelezettség nem terheli.
I. Ha a munkavállaló az alkoholtól befolyásolt állapotának vagy a reá vonatkozó alkoholtilalom megtartásának ellenőrzésére irányuló vizsgálatban való közreműködést megtagadja, ez önmagában is alkalmas lehet a törvény szerinti hátrányos jogkövetkezmények alkalmazására.
II. Az ilyen vizsgálatban való közreműködést megtagadó munkavállaló a munkavégzéstől eltiltható, és emiatt jogszerű a munkabérének a megvonása is az eltiltás időtartamára.
III. A munkáltató köteles az általa végzett vizsgálat eredményéről a munkavállalót írásban tájékoztatni. Ha a munkavállaló az eredményt nem fogadja el, a bizonyítás a munkáltatót terheli.
1. A munkavédelemről szóló törvény szerint a munkavállaló csak a biztonságos munkavégzésre alkalmas állapotban, az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munka végzésére vonatkozó szabályok megtartásával végezhet munkát (1993. évi XCIII. tv. 60. §).
A munkáltató kötelessége az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek biztosítása [Mt. 102. § (2) bekezdés] és általában az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeinek - a munkavállalók ez irányú felelősségével összhangban történő - megvalósítása [1993. évi XCIII. tv. 2. §-ának (2) bekezdése, 60. §]. A munkáltató e kötelezettségénél fogva köteles rendszeresen meggyőződni arról, hogy a munkavállalók megtartják-e a rájuk vonatkozó rendelkezéseket [id. tv. 54. §-ának b) pontja]. Ha a munkavállaló a munkaviszonyából eredő előbbiek szerinti - esetleg külön konkretizált - kötelezettségét megszegi, vele szemben a munkáltató a törvénynek megfelelő hátrányos jogkövetkezményt alkalmazhat.
2. A munkavállaló a biztonságos munkavégzésre alkalmas állapotban történő munkavégzési kötelezettségéből eredően - eltérő szabály hiányában - a munkaidőben nem lehet alkoholtól befolyásolt állapotban.
A munkavállaló a munkaidőben teljes alkoholtilalom alá esik, ha a munkaidő alatti vagy azt közvetlenül megelőző alkoholfogyasztása a szerződésből eredő kötelezettségeivel nem egyeztethető össze, vagy ha ilyen tilalmat jogszabály, illetve a munkáltatónál érvényesülő rendelkezés írelő. Például az előbbieknek megfelelő alkoholtilalmat ír elő a KRESZ-nek az a rendelkezése, amely szerint járművet csak az vezethet, akinek szervezetében nincs szeszes ital fogyasztásából származó alkohol [1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet 4. §-a (1) bekezdésének c) pontja]. Az alkoholfogyasztással együttjáró veszély az alkoholtilalmat előíró kollektív szerződéses rendelkezést vagy munkáltatói utasítás jogszerűségét általában megalapozza.
3. Az előrebocsátottak szerint a munkáltató megfelelő vizsgálattal is jogosult, illetve köteles rendszeresen ellenőrizni azt, hogy a munkavállalók megtartják-e az alkoholos befolyástól mentességre, illetve az alkoholtilalomra vonatkozó rendelkezéseket.
Ha a munkavállaló az ilyen vizsgálat elvégzését, illetve az abban való közreműködést megtagadja, ezáltal a munkaviszonyával kapcsolatos kötelezettségét vétkesen megszegi. Az ismertetett jogszabályi rendelkezésekből és a munkavállaló együttműködési kötelezettségéből következik: a munkavállaló kötelezettsége, hogy elősegítse a munkáltatónak azt az intézkedését, amellyel a biztonságos munkavégzésre alkalmas állapotról kíván meggyőződni. Ha a munkavállaló ezt a kötelezettségét megszegi, a kollektív szerződés rendelkezése esetén a vétkes kötelezettségszegésre megállapított hátrányos vagy más jogkövetkezmények alkalmazhatók vele szemben.
Előfordulhat azonban, hogy a munkáltató, illetve megbízottja visszaél az ellenőrzési jogával, azaz a jogot rendeltetésével össze nem férő célból gyakorolja [Mt. 4. §-ának (2) bekezdése]. Tehát nem azért végzi a vizsgálatot, hogy meggyőződjék róla: a munkavállaló alkoholtól befolyásolt, illetve attól mentes állapotban van-e, hanem például személyes bosszúból hosszabb időn át, esetleg naponta többször, alaptalanul ismétli a vizsgálatot. Ilyenkor a munkavállaló kellő indokkal tagadja meg a közreműködést, valamint akkor is, ha a munkáltató arra nem jogosult munkavállalója rendelte el a vizsgálatot. Ezekben az esetekben a munkavállalóval szemben hátrányos jogkövetkezmények alkalmazására általában nem kerülhet sor.
A vizsgálat elvégzésében való közreműködést kellő alap nélkül megtagadó munkavállalót a további munkavégzéstől el is lehet tiltani, és részére az eltiltás idejére munkabér nem jár az 1993. évi XCIII. tv. 54. §-ának b) pontjára, 60. §-ára, és az Mt. 151. §-ára tekintettel.
4. Ha a vizsgálat a kötelezettségszegést kizárja, a munkavállalóval szemben hátrányos intézkedésnek helye nincs. Ellenkező esetben, ha a munkáltató a vizsgálat eredményét írásban közölte a munkavállalóval olyan tájékoztatás mellett, hogy az alkoholtól befolyásolt, illetve alkoholos állapot el nem fogadása esetén orvosi alkoholvizsgálatnak van helye, és a munkavállaló mindezt tanúsító jegyzőkönyvben megalapozottan beismerte a kötelezettségszegés megállapítására alkalmas állapotát, a további eljárás mellőzésével tehető intézkedés.
Ha viszont a munkavállaló a vizsgálat eredményét kifogásolja, a munkáltató a vita eldöntése érdekében az arra illetékes orvostól véralkohol-vizsgálatot kérhet [16/1986. (XII. 17.) EüM rendelet].
Az ilyen jogvitából eredő perben a bíróság a szabad bizonyítás szabályának megfelelően a felmerült bizonyítékok egybevetésével határoz. A bizonyítás során - az orvosi vizsgálatok eredményének az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetnek az alkoholos állapot és alkoholos befolyásoltság orvos szakértői vizsgálatáról és véleményezéséről szóló 13. számú módszertani levele (Népjóléti Közlöny 1994/18. szám 1569-1574. old.) megfelelő figyelembevétele mellett - a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli és meggyőződése szerint bírálja el.
I. A terhesség miatt ideiglenesen más munkakörbe áthelyezett nőt az előző munkakörben elért átlagkeresete megilleti akkor is, ha áthelyezése:
a) rövidebb munkaidejű munkakörbe, vagy ha
b) éjszakai beosztással járó munkakörből más munkakörbe, több műszakos munkakörből egy műszakos munkakörbe történt.
II. A terhes nő ideiglenesen más munkakörbe csak hozzájárulása után helyezhető át.
III. A csecsemő örökbefogadása esetén a szülő nőkre vonatkozó kedvezmények az örökbefogadó nőt illetik meg.
A Kúria a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény alkalmazásával elbírált perekben nem tartja fenn.
A közügyektől eltiltott személynek az eltiltás alá eső munkaviszonya, közszolgálati jogviszonya, illetve közalkalmazotti jogviszonya a bíróság ítélete jogerőre emelkedésének napjával szűnik meg.
A Btk. 61. § (3) bekezdése szerint a közügyektől eltiltott, az ítélet jogerőre emelkedésével elveszti mindazon tagságát, állását, tisztségét, katonai rendfokozatát, megbízatását és kitüntetését, amelynek elnyerését a (2) bekezdés kizárja, valamint címzetes rendfokozatát.
A közügyektől eltiltás tartama a Btk. 62. §-ának (2) bekezdése szerint az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. Az eltiltás hatálya alá eső munkaviszonynak, illetőleg közszolgálati jogviszonynak, illetve közalkalmazotti jogviszonynak azonnali hatályú megszűnésén nem változtat az a körülmény sem, ha az elítéltet az elítéltetés következményei alól mentesítik, vagy ha kegyelemben részesül. Ezekben az esetekben ugyanis nem téves (alaptalan) elítélés történt, az ítélet hátrányai alóli mentesítés stb. pedig a munkaviszonyra (közszolgálati jogviszonyra, közalkalmazotti jogviszonyra) semmilyen vonatkozásban nem hat ki.
A kiemelt jogszabályok rendelkezése szerint tehát a bíróság jogerős ítéletével közügyektől eltiltott személynek az eltiltás alá eső munkaviszonya, közszolgálati jogviszonya, vagy közalkalmazotti jogviszonya az ítélet jogerőre emelkedésének napjával szűnik meg.
Ha a munkáltató vagy a közigazgatási szerv az ítélet jogerőre emelkedéséről történő későbbi tudomásszerzés miatt a nevezettet tovább foglalkoztatja, az ítélet jogerőre emelkedését követően fennállott munkaviszony, közszolgálati jogviszony, illetve közalkalmazotti jogviszony érvénytelenségére [Mt. 29. §-a, 2011. évi CXCIX. tv. (Kttv.) 25. §-ának (1) bekezdése, 1992. évi XXXIII. tv. (Kjt.) 3. §-a] vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
I. a) A bíróság a munkáltató rendes felmondása - a továbbiakban: felmondás - miatt indult munkaügyi jogvitában abban az esetben is megállapítja a munkaviszony megszüntetésének jogellenességét [Mt. 100. §-ának (1) bekezdése], ha a munkáltató felmondásának indoka megfelel a valóságnak, de nem okszerű.
b) A jogszerű felmondást sem méltányosságból sem pedig olyan körülményekre tekintettel nem lehet hatálytalanítani, amelyek a munkaügyi jogvita keretein kívül esnek (pl. hogy nem volt célszerű a vállalat átszervezése).
II. Az írásban közölt munkáltatói felmondásból a felmondás okának világosan ki kell tűnnie [Mt. 89. §-ának (2) bekezdése], enélkül a bíróság ugyancsak megállapítja a munkaviszony megszüntetésének jogellenességét. E törvényi követelménynek a felmondás indokolása abban az esetben felel meg, ha tartalmazza azokat a konkrét tényeket, illetve körülményeket is, amelyekre a munkáltató a felmondást alapította. Nem szükséges azonban a felmondási ok részletes leírása, hanem a körülményekhez képest elegendő az ok összefoglaló megjelölése is.
III. Vita esetén a munkáltatót terheli annak bizonyítása, hogy az írásban közölt felmondási ok helytálló. Nincs helye olyan új felmondási okok bizonyításának, amelyek közlése a felmondásban nem történt meg.
IV. A megszabott módon közölt munkáltatói felmondás esetén is meg kell állapítani a munkaviszony megszüntetésének jogellenességét, ha megállapítható, hogy a munkáltató a felmondás jogát nem rendeltetésének megfelelően gyakorolta. Ilyen eset, különösen ha a körülmények arra mutatnak, hogy a munkáltatói felmondás a munkavállaló jogos érdekének csorbítására, érdekérvényesítési lehetőségének korlátozására, zaklatására, véleménynyilvánításának elfojtására irányult, vagy erre vezetett [Mt. 4. §-ának (2) bekezdése].
I. a) Az Mt. 89. §-ának (2) bekezdése szerint a munkáltató köteles felmondását megindokolni, a (3) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy a felmondás indoka csak a munkavállaló képességeivel, a munkaviszonnyal kapcsolatos magatartásával, illetve a munkáltató működésével összefüggő ok lehet. A törvény azonban nem sorolja fel tételesen a munkáltatói felmondási okokat, a munkáltató az említett tárgykörökkel összefüggő bármelyik indok alapján felmondhat.
A gyakorlatban mindemellett szükség van annak közelebbi megvizsgálására is, hogy a munkáltatói felmondás indokolása a törvény helyes értelme szerint milyen követelményeknek kell hogy megfeleljen.
A törvény kiindulópontja az, hogy a munkáltató indokolás nélkül nem szüntetheti meg a munkavállaló munkaviszonyát, ha pedig felmondja azt, az indokolásnak komolynak és meggyőzőnek kell lennie. Ehhez pedig az szükséges, hogy a munkavállaló képességeivel, a munkaviszonnyal kapcsolatos magatartásával, illetve a munkáltató működésével összefüggő felmondási ok az Mt. 89. §-a (2) bekezdésének megfelelően való és okszerű legyen.
A felmondási indok valóságának követelménye azt jelenti, hogy a tényeknek meg nem felelő indokolás esetén a munkáltatói felmondás eleve nem fogadható el. A felmondási oknak azonban valósága mellett egyszersmind okszerűnek is kell lennie. A tényeknek megfelelő felmondási indok okszerűségéből lehet ugyanis megállapítani azt, hogy az adott esetben a munkavállaló munkájára a munkáltatónál a felhozott indok következtében valóban nincs szükség, az okszerűsége teszi megalapozottá azt a munkáltatói nyilatkozatot, amelynek célja a munkaviszony megszüntetése.
Nem elegendő tehát a munkáltatói felmondáshoz az az egyébként tényszerűen fennálló indok, amelyből elfogadhatóan nem lehet arra következtetni, hogy miatta a munkavállaló munkájára a munkáltatónál a továbbiakban nincs szükség.
Néhány példát említve: valósága ellenére sem helytálló a munkáltató felmondásának az az indokolása, hogy a munkavállaló a megelőző évben többször beteg volt; ebből ugyanis nem következik, hogy a már egészséges, munkaképes és feladatait kifogástalanul ellátó munkavállaló munkája a munkáltatónál a továbbiakban nem szükséges. Nem fogadható el például az a felmondási indokolás sem, hogy a huzamos ideje munkaviszonyban álló munkavállaló egy esetben késve érkezett a munkakezdésre. Ez ui. elszigetelten bármely munkavállalóval előfordulhat, és a mulasztás jellegének is a figyelembevételével a felmondásra okszerűen nem adhat alapot.
I. b) Az Mt. 90. §-ának szabályai a munkavállaló védelmében szociális megfontolások alapján, s a méltányosság figyelembevételével tiltják és korlátozzák, illetve megfelelő feltételekhez kötik a munkáltatói felmondását. Nem teszi azonban lehetővé a törvénykönyv az említett tiltó, illetve korlátozó szabályokba nem ütköző felmondás megtámadását a vázolt körön kívül eső méltányossági szempontok alapján, mert ez a jogbiztonsággal nem férne össze. A jogszerű munkáltatói felmondást tehát pusztán az eset méltányosságot igénylő körülményei alapján nem lehet hatálytalanítani.
A jogbiztonság követelményeiből az is következik, hogy a felmondási ok vizsgálata nem jogosítja fel a bíróságot arra, hogy a munkáltató vezetésének körébe tartozó olyan kérdések eldöntésébe is beavatkozzék, amelyek a munkaügyi jogvita keretem kívül esnek. Olyan felmondás esetén például, amelynek indokolása arra hivatkozik, hogy a munkáltatónál történt átszervezés miatt a munkavállaló munkaköre megszűnt, a munkaügyi jogvitában nem lehet vizsgálni, hogy a megtörtént átszervezés célszerű volt-e, illetve hogy a munkáltató miért az érintett munkavállaló munkaviszonyát mondta fel, s miért nem valamely azonos munkakört betöltő munkatársának munkaviszonyát szüntette meg.
II. A munkáltatói felmondásnak az I. részben vázolt tartalmi követelményeken felül alaki kelléke, hogy a felmondást a munkavállalóval írásban kell közölni s abból a felmondás okának világosan ki kell tűnnie [Mt. 87. §-ának (2) bekezdése és Mt. 89. §-ának (2) bekezdése]. A törvénynek ezekkel az alakiságokkal az a célja, hogy a munkavállaló a felmondás vele történt közlése után nyomban megismerhesse és ellenőrizhesse azokat az okokat, amelyekre a munkáltató a felmondást alapítja, és ennek eredményéhez képest módja legyen - esetleg már a munkáltató által az Mt. 89. §-ának (4) bekezdése alapján lehetővé tett egyeztetés során - a felmondás indokolását vitatnia, illetve cáfolnia is. A szóban levő alaki kellékek nélkül közölt felmondás esetén a munkavállalónak minderre nem lenne lehetősége, s ezért a törvény 100. §-ának (1) bekezdése alapján e kellékek bármelyike hiányában helye van a munkaviszony - megszüntetés jogellenessége megállapításának, mert a felmondás nem a megszabott módon történt.
A gyakorlat főként arra vonatkozólag igényli az eligazítást, hogy mit jelent a munkáltató által közölt felmondási ok világosságának követelménye.
A törvény fenti céljához képest a munkáltatói felmondás abban az esetben fejezi ki világosan a felmondás okát, ha a felmondásban a munkáltató megjelölte azokat a konkrét tényeket, illetve körülményeket, amelyekre a munkáltató a felmondást alapította. Nem az a lényeges tehát, hogy a felmondás részletező indokolást tartalmaz-e vagy összefoglaló meghatározást használ, hanem hogy a felmondás okaként közöltekből megállapítható legyen: miért nincs a munkáltatónál szükség a továbbiakban a munkavállaló munkájára. Világos tehát pl. az az indokolás is, amelyben a munkáltató pontosan leírja, hogy a munkavállalót egymást rövid időközönként követő három alkalommal a munkaidő alatt italos állapotban találták, de világos a pusztán azt rögzítő indokolás is, hogy a munkavállaló a munkaidő alatt rendszeresen italozott.
Nem világos a fentiekhez képest az az indokolás, amely nem öleli fel azokat a tényeket és körülményeket, amelyekből kitűnik, hogy a munkavállaló munkájára miért nincs szükség, s így a munkavállalónak nem nyújt lehetőséget sem azok ellenőrzésére, sem a munkaügyi jogvitára való felkészülésére. Ilyen megítélés alá esik különösen a tartalmatlan, közhelyszerű indokolás, pl. hogy "a munkavállaló nem felelt meg a személyéhez fűzött várakozásoknak", vagy pl. hogy "a munkáltatónál a munkavállaló munkakörének betöltésére más elképzelések alakultak ki", illetve, hogy "a munkavállaló vezetői magatartásában olyan alapvető hiányosságok tapasztalhatók, amelyek lehetetlenné teszik a munkahelyen való működését".
Nem elégíti ki a világos indokolás követelményét a fentiekhez képest pl. a munkavállaló munkaköri alkalmatlanságára való puszta hivatkozás sem, ha nem tűnt ki belőle az a közelebbi konkrét körülmény, mely az alkalmatlanságot kiváltja. Ennek megjelölése viszont részletezés nélkül is világossá teszi az indokolást. Elegendő tehát annak előadása a felmondás indokolásában, hogy pl. az anyagkönyvelő rendszeresen elemi számítási hibákat követ el, de nem feltétlenül szükséges azoknak az eseteknek a tételes ismertetése, hogy melyek voltak, s mikor, milyen körülmények között történtek a hibák.
III. Vita esetén a felmondás indokának valóságát és okszerűségét a munkáltatónak kell bizonyítania [Mt. 89. §-ának (2) bekezdése]. A bizonyítási teher a munkáltatóra hárul egyébként is, minthogy a munkáltatónak áll érdekében, hogy az általa közölt felmondást a bíróság fenntartsa [Pp. 164. §-ának (1) bekezdése],
A munkaügyi jogvita során nemcsak a felmondás indokolásában kifejezetten közölt, hanem olyan további tények és körülmények bizonyításának is helye lehet, amelyek - az indokolás keretein belül maradva - azt kiegészítik és alátámasztják. A bizonyítás azonban nem lépheti túl a felmondásban közölt indokolás kereteit, mert az ellenkező álláspont lehetővé tenné, hogy a munkáltató a felmondásának jogosságát olyan új felmondási okra alapítsa, amelyet az írásbeli felmondásban törvényben megszabott módon nem közölt. Ebből következik, hogy a munkáltató által eredetileg közölt felmondási okon, illetve okokon felül további felmondási okot a munkaügyi jogvita során bizonyítani nem lehet. Erre csak újabb munkáltatói felmondás alapján, újabb munkaügyi jogvitában kerülhet sor.
IV. Az Mt. 4. §-a egyebek között kimondja, hogy a törvényben megállapított jogokat és kötelezettségeket rendeltetésüknek megfelelően kell gyakorolni és teljesíteni. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a Munka Törvénykönyvén alapuló jogot nem lehet olyan célból gyakorolni, amely ellentétbe kerül a jog által szolgálni hivatott céllal.
Mindez a munkáltatói felmondási jog gyakorlására is irányadó. Ehhez képest az egyébként fennálló munkáltatói felmondási jog gyakorlása is jogellenessé válik abban az esetben, ha bizonyítottan rendeltetésével össze nem férő célból, esetleg ártási szándékkal, bosszúból, zaklatásszerűen gyakorolták, illetve ilyen eredményre vezet. Ezért ilyen esetben a munkáltatói felmondás jogellenességét a bíróság az Mt. 100. §-ának (1) bekezdése értelmében megállapítja.
A munkáltató felmondási jogával való visszaélés abban az esetben is megállapítható, amikor a munkavállaló a munkáltatóval, illetve a munkaviszonnyal összefüggésben - a jogszabályok keretei között - véleményét nyilvánította, s a körülmények arra mutatnak, hogy a vele közölt - egyébként szabályszerű - munkáltatói felmondás ezzel összefügg. Ha tehát a bíróság ilyen esetben megalapozott meggyőződést szerzett arról, hogy a munkáltató a felmondást a munkavállalónak a véleménynyilvánítási szabadsága körében tett észrevétele vagy megjegyzése miatt, annak mintegy következményeként közölte, a felmondás jogellenességét a fentiek értelmében meg kell állapítania. A munkáltató ugyanis nem azért élhet felmondássál, hogy ennek révén elfojtsa a munkavállalók jogos véleménynyilvánítását.
Rokkantsági nyugdíjra jogot szerzett munkavállaló munkaviszonyát úgy lehet megszüntetni, mint bármely más munkavállaló munkaviszonyát.
A Kúria a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény alkalmazásával elbírált perekben nem tartja fenn.
A munkavállalónak évi rendes szabadság akkor is jár, ha a munkáltató őt nem teljes munkaidőben alkalmazta.
Az Mt. 117. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása a megjelölt rendelkezés (1) bekezdésében foglalt munkaidőnél rövidebb munkaidőt is megállapíthat. 1995. szeptember 1-jétől az ilyen tartalmú munkaszerződést is írásba kell foglalni [Mt. 76. §-ának (4) bekezdése].
Az Mt. 130. §-ának (1) bekezdése szerint a munkavállalót minden munkaviszonyban töltött naptári évben alap- és esetleg pótszabadságból álló rendes szabadság illeti meg. Az alapszabadság és a pótszabadság tekintetében tehát az Mt. olyan korlátozó rendelkezést nem tartalmaz, amely szerint az alapszabadság és a pótszabadság csak a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalót illetné meg. A részmunkaidőre alkalmazott munkavállalók szabadságra való jogosultsága pedig kifejezetten következik a hátrányos megkülönböztetés tilalmából (Mt. 5. §-a). Ha az ilyen módon alkalmazott munkavállaló a hétnek az általános munkaidő-beosztás szerint minden munkanapján munkát végez [Mt. 124. §-ának (1) bekezdése, 130. §-ának (1) bekezdése], a szabadság ugyanolyan mértékben megilleti, mint a teljes munkaidővel foglalkoztatott munkavállalókat. A rendes szabadság idejére járó díjazás azonban ilyenkor csak a munkaidejével arányos időre jár (pl. napi négyórás munkaidővel foglalkoztatottat egy szabadságnapra is négyórai átlagkereset illeti meg). Ha pedig a nem teljes munkaidővel foglalkoztatott munkavállaló csak a hét meghatározott napjain végez munkát úgy, hogy hetenként kettőnél több napon nem dolgozik, szintén az Mt. 130. §-a (1) bekezdésének szabályai irányadók. Ilyenkor azonban - az Mt. 135. §-ának (2) bekezdése szerint - a szabadság kiadása tekintetében a hét minden napja munkanapnak számít, kivéve a munkavállaló két pihenőnapját, valamint a munkaszüneti napot. A szabadságidőre járó díjazás kiszámításánál az előző bekezdésben említett munkavállalók esetében is azokat a szabályokat kell alkalmazni mint a hét öt munkanapján csökkentett munkaidőben foglalkoztatottak esetében. Az elmondottak nem alkalmazhatók azokra a munkavállalókra, akik olyan rövid ideig állnak munkaviszonyban, hogy az évi rendes szabadságuk arányos része egy munkanapot sem ér el [Mt. 133. §-ának (2) bekezdése]. A fél munkanapot elérő töredék azonban egész munkanapnak számít.
[Az MK 159. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
A munkavállalót szabadság a további munkaviszonya után is megilleti.
Az Mt. nem tiltja azt, hogy a munkavállaló további munkaviszonyt létesítsen. Az Mt. 115. §-ának (1) bekezdése szerint a munkavállalónak minden munkaviszonyban töltött naptári évben szabadság jár, amely alap- és pótszabadságból áll. Ebből következik, hogy a munkavállalónak a részére járó szabadság minden munkaviszonyban, tehát a további munkaviszonya után is jár. Azonban minden munkaviszonyban különállóan kell elbírálni a munkavállalónak járó szabadság mértékét és kiadását.
Ha a munkavállalónak az egyes munkaviszonyokban bármilyen okból eltérő mértékű szabadság jár, a munkavállaló köteles a munkakörét ellátni abban a munkaviszonyában, amelyben már szabadságra nem jogosult, akkor is, ha a másik munkaviszonyában még szabadságát tölti.
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
A fiatalkorúaknak járó pótszabadság [Mt. 132. §-ának (1) bekezdése] a tizennyolcadik életévének betöltése után a naptári évből hátralevő, munkaviszonyban töltött időre - arányosan - azt a munkavállalót is megilleti, akinek munkaviszonya az említett életkorának elérése után keletkezett.
Az Mt. 132. §-ának (1) bekezdése szerint a fiatalkorú munkavállalónak évenként öt munkanap pótszabadság jár, utoljára abban az évben, amelyben a fiatalkorú a tizennyolcadik életévét betölti.
A gyakorlatban felvetődött az a kérdés, hogy jár-e az említett életkor betöltése után fiatalkor címén még igényelhető pótszabadság a jogosultnak abban az esetben is, ha munkaviszonya csak a tizennyolcadik életévének a betöltése után keletkezett.
A jogalkotót a szóban levő pótszabadság megállapításában a munkavállaló életkorával összefüggő pihenési követelmények biztosítása vezette. E körülmények pedig arra tekintet nélkül állnak fenn, hogy a munkavállaló munkaviszonya mikor keletkezett. Ennél fogva a fiatalkorúnak járó pótszabadság a tizennyolcadik életévének betöltése után a naptári évből hátralevő, munkaviszonyban töltött időre - arányosan - azt a munkavállalót is megilleti, akinek munkaviszonya az említett életkorának eltérése után jött létre.
a) A pótszabadság a gyermeket örökbe fogadó, illetve azt a gyermeket nevelőt is megilleti, aki állami nevelt gyermek gondozását és nevelését vállalta térítés mellett. Ugyancsak megilleti ez a kedvezmény azt a munkavállalót is, aki gyermek nevelését és gondozását családi kapcsolat, vagy szerződésen alapuló kötelezettség alapján vállalta. Ha a gondozó jogosult a pótszabadságra, az az anyának (apának) nem jár.
b) Ugyancsak megilleti a pótszabadság az év még hátralevő időszakára a munkahelyére év közben visszatérő munkavállalót is.
A Kúria a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény alkalmazásával elbírált perekben nem tartja fenn.
a) Állampolgári kötelezettségét teljesítő munkavállalónak a munkáltató a kiesett munkaidőre munkabért akkor köteles megtéríteni, ha a munkavállaló e kötelezettségének munkaidőn kívül nem tehetett eleget.
b) A munkabér megtérítése szempontjából kötelező orvosi vizsgálatnak azt az orvosi vizsgálatot kell tekinteni,amelyen a munkavállaló egészségi állapotától függetlenül jogszabály rendelkezése alapján köteles megjelenni.
a) Az Mt. 107. §-nak a) pontja szerint a munkavállaló munkavégzési kötelezettsége alól - többek között - mentesül, amíg állampolgári kötelezettségét teljesíti. Ilyen esetben az Mt. 151. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében a kiesett munkaidőre a munkavállalónak a munkabére (távolléti díja) jár.
Természetesen, hogy ha a munkavállaló állampolgári kötelezettségének a munkaidőn kívül is eleget tud tenni, a munkabére nem illeti meg, ha az állampolgári kötelezettségének a munkaidő alatt tesz eleget. Elvárható minden munkavállalótól, hogy ilyen esetben állampolgári kötelezettségének elsősorban olyan módon tegyen eleget, hogy a munkaviszonyból eredő alapvető kötelezettségét teljesítse, a munkaidő alatt dolgozzon, s állampolgári kötelezettségének pedig, ha joghátrány nem éri, munkaidőn kívül tegyen eleget. Ezért térítésre ezen a címen a munkavállaló csak akkor tarthat igényt, ha más módon, mint a munkaidő terhére ezt a kötelezettségét nem teljesítheti (pl. a munkavállalót munkaideje alatt meghatározott időpontra rendelik be).
Ugyancsak a munkavállaló munkavégzési kötelezettségéből adódik, hogy állampolgári kötelezettségeit a lehető legkevesebb munkaidő-kieséssel kell megoldania. Ez azt jelenti, hogy azzal a legkésőbb induló, menetrend szerint járó közlekedési járművel kell elutaznia, amellyel a megjelölt időpontra még meg tud jelenni, és a kötelességének elvégzése után induló első menetrendszerű járművel kell visszaindulnia (pl. hatósági idézés tanúként történő kihallgatás végett). Csak ezt az időt lehet olyan munkaidő-kiesésnek tekinteni, ami egyben igazolt távollétnek számít. Az ezen felüli munkaidő-kiesés igazolt távollétnek nem tekinthető, s arra munkabér nem jár.
A munkabérre való jogosultság megállapításánál a kollektív szerződés, illetve a munkaszerződés rendelkezéseit is figyelembe kell venni [Mt. 13. §-nak (3) bekezdése].
b) Bizonytalanság volt észlelhető abban a kérdésben, hogy az Mt. 107. §-nak d) pontja értelmében milyen orvosi vizsgálatot kell olyan kötelező orvosi vizsgálatnak tekinteni, amelyen eltöltött szükséges időtartam mentesíti a munkavállalót a munkavégzési kötelezettség alól, s a megjelölt időre a munkáltató a munkavállaló részére munkabért (távolléti díjat) köteles fizetni.
Ilyen kötelező orvosi vizsgálatnak, amelynek idejére a munkavállalót munkabér megilleti - a kollektív szerződés vagy a munkaszerződés eltérő rendelkezése hiányában -, csak azokat az orvosi vizsgálatokat lehet tekinteni, amelyeken a munkavállaló egészségi állapotától függetlenül, jogszabály rendelkezése alapján köteles részt venni. Kötelező orvosi vizsgálatnak kell tekinteni a terhes nőnek a terhesség ideje alatt terhességgel összefüggő orvosi vizsgálaton való részvételét is, ha az e vizsgálaton való megjelenésre csak a munkaidőn belül van lehetőség [Mt. 107. §-nak - az 1995. évi LV. törvény 33. §-ával megállapított - d) pontja].
A beteg munkavállaló megvizsgálásához, illetőleg rendszeres kezeléséhez szükséges vizsgálat viszont nem minősül kötelező orvosi vizsgálatnak akkor sem, ha a vizsgálat lefolytatása csak a munkavállaló munkaidejének terhére oldható meg. Az e címen történt távolmaradás igazolt távollétnek minősül ugyan, díjazás a mulasztott időre azonban a munkáltatótól nem jár.
Meg kell említeni ehelyütt, hogy ha az orvosi vizsgálat idejére a munkavállalót keresőképtelen állományba helyezik (pl. a későbbi vizsgálat eredményétől függetlenül megállapítható a munkavállaló keresőképtelensége), akkor betegszabadságra, vagy a társadalombiztosítás szervétől táppénzre van igénye.
[Az MK 159. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
A munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett egészségkárosodásból (balesetből, betegségből) származó munkaképesség-csökkenésre tekintettel az egészségi állapotának megfelelő más munkakörbe (beosztásba) áthelyezett munkavállaló járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor első ízben volt a balesetből (megbetegedésből) származó munkaképesség-csökkenése következtében olyan mértékű keresetvesztesége, hogy a munkaviszonyból származó jövedelme - figyelembe véve a társadalombiztosítás keretében kapott baleseti ellátás összegét is - a sérelem bekövetkezése előtti átlagkeresetét nem érte el.
A munkavállaló egészségének a munkaviszonyával összefüggésben történt megsértésére alapított járadékigény elévülése tekintetében az Mt. 186. §-án és a Munkaügyi Kollégium 93. számú állásfoglalásán alapuló ítélkezési gyakorlat megkülönböztetést tesz a károsodás egymástól viszonylag elkülönülő fő szakaszai között. Ezek szerint önálló igénynek kell tekintetni a járadék összegének meghatározása szempontjából irányadó átlagkereset és a táppénz, az átlagkereset és az egészségkárosodás folytán csökkent kereset, valamint az átlagkereset és a rokkantsági nyugdíj különbözetének megtérítése iránti folyamatosan fennálló igényt. Az említett önállósult igények közül az átlagkereset és a baleset folytán csökkent kereset különbözetének megtérítése iránti igény elévülése akkor veszi kezdetét, amikor a sérelem folytán bekövetkezett munkaképesség-csökkenés első ízben okozott keresetkiesésben (jövedelem-kiesésben) mutatkozó károsodást.
Az utóbb említett igény keletkezésére rendszerint az szolgál ténybeli alapul, hogy a balesetet szenvedett (megbetegedett) munkavállaló a sérelemből származó munkaképesség-csökkenése következtében a korábbi munkakörét a továbbiakban már nem tudja betölteni, és ezért áthelyezik olyan munkakörbe, amelyet a megmaradt munkaképességével egészségének veszélyeztetése nélkül el tud látni. Ennek rendszerint, de nem feltétlenül vele együtt járó következménye, hogy az új munkakörében kevesebb a keresete a korábbi munkakörében elért kereseténél, illetőleg - más esetben - annál a keresetnél, amelyet a korábbi munkakörében elérhetne, ha nem érte volna őt sérelem. A gyakorlatban vitassa vált, hogy a sérelemből származó munkaképesség-csökkenésére tekintettel áthelyezett munkavállaló járadékigényének elévülése mikor veszi kezdetét: attól az időponttól kezdve, amikor a jövedelme (kereset) nem éri el a sérelem előtti keresetét, vagy pedig az elévülés kezdő időpontjának meghatározása szempontjából jelentősége lehet-e annak az időpontnak is, amelytől számítva a munkavállaló jövedelme (kereset) nem kevesebb ugyan a sérelem előttinél, azt az összeget azonban nem éri el, amelyet - az időközben történt béremelésekre tekintettel - a korábbi munkakörében megkereshetne, ha nem érte volna őt sérelem.
A kérdés megoldásánál abból kell kiindulni, hogy az Mt. 177. §-ának (1) bekezdése szerint a munkáltató köteles megtéríteni a munkavállaló elmaradt jövedelmét. E címen azt a kárt kell megtéríteni, amely a munkavállalót az által éri, hogy a sérelemből származó munkaképesség-csökkenése miatt a sérelem előtti keresetét nem éri el.
A jogalkotó tehát a baleseti járadék iránti igény jogalapjának meghatározásánál azt az esetet tartotta szem előtt, amikor a károsult jövedelme az egészségkárosodás következményeként nem éri el a baleset előtti keresetét, és ezt tekintette olyannak, amely a károsult járadékigényét megalapozza.
Ennek pedig szükségszerű következménye, hogy az egészségkárosodásból származó munkaképesség-csökkenésre tekintettel az egészségi állapotának megfelelő munkakörbe áthelyezett dolgozó járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor első ízben volt az egészségkárosodásából származó munkaképesség-csökkenése következtében keresetvesztesége. A keresetveszteség meghatározása tekintetében pedig - az elévülés szempontjából - viszonyítási alapul az egészségkárosodás előtti átlagkereset szolgál: azt kell tehát vizsgálni, hogy az áthelyezett dolgozónak az egészségkárosodása előtt elért keresetéhez képest van-e keresetvesztesége, és figyelembe kell venni a társadalombiztosítás keretében kapott baleseti ellátás összegét is.
Mindez természetesen nem jelenti a kár fogalmának arra való leszűkítését, hogy a munkavállalónak az áthelyezés előtti keresetéhez viszonyítva van-e keresetvesztesége. A munkavállalónak keresetvesztesége jelentkezhet olyan módon is, hogy a jövedelme - bár nem kevesebb a sérelem előttinél - nem éri el azt az összeget, amelyet megkereshetne, ha változatlanul tovább dolgozna a sérelem bekövetkezése előtt betöltött munkakörében, mivel az itt dolgozók keresete az időközben történt bérfejlesztések vagy egyéb okok következtében már több annál, mint amennyi a sérelem bekövetkezésének időpontjában volt. Az ily módon keletkezett kárának megtérítése iránti igényét a munkavállaló az Mt. 184. §-ának (1), illetve (3)-(4) bekezdése alapján úgy érvényesítheti, hogy kéri már a megállapított járadékának felemelését olyan arányban, mint amilyen mértékben a munkáltatónál már megvalósult átlagos éves bérfejlesztés következtében az átlagkereset megnövekedett.
Sajátosan jelentkezik ez az igény abban az esetben, ha a munkavállalónak korábbi, az áthelyezése előtti munkakörében elért keresetéhez viszonyítva nincs és nem is volt jövedelemvesztesége, következésképpen járadék megállapítására ilyen jogcímen nem is kerülhetett sor. Valójában azonban van keresetvesztesége annak folytán, hogy jövedelme magasabb lenne, ha továbbra is az áthelyezése előtti munkakörben dolgozna, mert az e munkakörben dolgozók keresete időközben nagyobb mértékben emelkedett. Az kétségtelen, hogy a munkavállaló az ilyen módon keletkezett kárának a megtérítésére is igényt tarthat, gyakorlatilag pedig az ilyen igénynek az elbírálása ugyanúgy történik, mint a járadék felemelése iránti igénynek: ezt kell vizsgálni az Mt. 184. §-ának (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően, hogy az igényt érvényesítő munkavállalónak a korábbi munkakörében elért keresete az azonos munkakört betöltő munkavállalók ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztésének arányában milyen mértékben növekedett volna.
Ez azonban nem jelenti egyben azt is, hogy ennek az előbbiekben részletezett - a tartalmát tekintve - valójában a járadék felemelése iránti igénynek külön, önálló elévülési ideje lenne. A felemelésre alapot adó körülmények ugyanis nem az elévülést, hanem kizárólag az összegszerűséget érintik, s a reájuk alapított igényt a kifejtettek szerint ugyanúgy kell elbírálni, mint a már megállapított járadék felemelése iránti igényt. Következésképpen ebben az esetben a Pp. 230. §-ának (1) bekezdésében, valamint az Mt. 184. §-ában foglaltak irányadók, minthogy a járadék megállapítására a körülményeknek a sérelem bekövetkezése utáni megváltozása szolgál alapul.
A felhívott jogszabályok pedig az ilyen természetű igények érvényesítésére nem szabnak meg határidőt. Az igényérvényesítés időbeli kereteit az Mt. 186. §-ának (3) bekezdése határozza meg, amelynek értelmében a visszamenőleges igényérvényesítés lehetősége hat hónapig terjed, és ettől csak abban az esetben lehet eltérni, ha a jogosultat a követelés érvényesítésében mulasztás nem terheli. Ebben az utóbbi esetben pedig a járadékigényt visszamenőleg legfeljebb három évig lehet érvényesíteni.
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
Ha az egészségkárosodással okozati összefüggésben több és egymástól eltérő időben esedékes elkülönülő járadékigény származik, ezek elévülési idejét egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától kezdődően, külön-külön kell számítani.
Előfordul, hogy a munkavállalót ért sérelemből - az Mt. 186. §-ában említett fő szakaszokon kívül vagy azoktól függetlenül - több és egy eltérő időpontban esedékes újabb elkülönülő járadékigény származik. (Pl. a balesetet szenvedett dolgozó munkaképességét visszanyerve eredeti munkakörében munkába áll, utóbb azonban ugyanabból a balesetből, megbetegedésből eredően ismét táppénzes állományba kerül.) Ezeknek a járadékigényeknek az elévülési idejét egymástól függetlenül az egyes igények esedékessé válásától, külön-külön kell számítani. Az ily módon elkülönülő igények valamelyikének elévülése - ehhez képest - nem érinti a később keletkező követelés elévülését. Ezeknek a járadékigényeknek az elévülési idejét egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától külön-külön kell számítani [Mt. 186. §-a (1) bekezdése c) pontjának második mondata].
Ha a munkavállaló az egészségkárosodásból származó táppénzes állományának megszűnése után korábbi munkakörét nem láthatja el, emiatt könnyebb munkakörbe kerül, és keresete is állandó jelleggel lényegesen csökken, a munkakör megváltoztatásával kapcsolatos járadékigény elévülése változatlanul akkor kezdődik, amikor a munkaképesség-csökkenés első ízben vezet keresetkiesésben (jövedelemkiesésben) megmutatkozó károsodásra.
Ha azonban a munkavállalónak az újabb munkakörbe kerülésével egyidejűleg egyáltalán nincs, vagy olyan jelentéktelen a keresetvesztesége, amely miatt okszerűen nem érvényesíti igényét, később azonban egészségi állapotának romlása, vagy más ok folytán számottevő kára keletkezik, az igénynek az Mt. 11. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elévülési ideje ettől a későbbi időponttól kezd el folyni.
Ha pedig a munkavállalónak már volt keresetvesztesége, azt azonban - annak idején - természetes eredetű egészségromlással hozták összefüggésbe, utóbb viszont orvosilag kimutatható, hogy az egészségkárosodás (a kár) a munkaviszonyával összefüggő balesetre (megbetegedésre) vezethető vissza, a károsodás és az okozati összefüggés későbbi megállapítása között eltelt időszakot az elévülés nyugvására vezető, vagyis olyan időszaknak kell tekinteni, amely alatt a jogosult menthető okból nem érvényesítette igényét.
Ebből következően az okozati kapcsolat megállapítását követő hat hónapon belül a jogosult akkor is érvényesítheti az igényét, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból hat hónapnál kevesebb van hátra [Mt. 11. §-ának (3) bekezdése].
Ez a kollégiumi állásfoglalás nem érinti azt a különálló kérdést, hogy a munkavállaló az egyébként el nem évült járadékkövetelésének lejárt részleteit hat hónapnál régebbi időre visszamenőleg milyen esetekben igényelheti, vagyis milyen alapon mentesülhet az Mt. 186. §-ának (3) bekezdésében meghatározott korlátozó rendelkezés alól.
A károk megelőzése érdekében a munkavállaló nem tesz feltétlenül eleget ez irányú kötelezettségének [Mt. 166. §-a], ha a károk előidézésére alkalmas hiányosságokat jelenti. Váratlanul előálló, halasztást nem tűrő, és a dolgozó anyagi erejét meg nem haladó beszerzés, valamint a kisebb munkák elvégzése a munkavállalónak is kötelessége. Mindig az eset összes körülményeitől függően kell elbírálni: elvárható-e a munkavállalótól, hogy a munkáltató érdekében a költségek előlegezése mellett intézkedjék.
A munkavállaló szándékosan okoz kárt a munkáltatónak [Mt. 168. §-a], ha előre látja cselekményének (mulasztásának) károsító következményeit, és azokat kívánja (közvetlen szándék), vagy azokba belenyugszik (eshetőleges szándék).
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
I. A munkavállalónak az Mt. 169. §-ának (1) bekezdésén alapuló kártérítési felelőssége esetén a (3) bekezdésben meghatározott jegyzéket vagy elismervényt az átadás-átvétel tényének utólagos igazolása nem pótolja.
II. Meghatározott dolognak több munkavállaló részére történő átadásánál a jegyzéket vagy elismervényt valamennyi felelősnek alá kell írnia, a munkavállalók azonban egyik dolgozótársukat is megbízhatják, hogy az átvételt aláírásával a nevükben is igazolja.
III. Ha a munkavállaló az átadás-átvétel időpontjában a dolgot kifogás nélkül vette át és utóbb arra hivatkozik, hogy az átvett dolog mennyisége és közölt minősége eltéréseket mutat, vagy a dolog nem azonos az átvételi jegyzéken vagy elismervényen feltüntetett dologgal, mindezek hitelt érdemlő bizonyítása őt terheli.
I. Az Mt. 169. §-ának (1) bekezdése szerint a munkavállaló vétkességére tekintet nélkül a teljes kárt köteles megtéríteni a visszaszolgáltatási vagy elszámolási kötelezettséggel átvett olyan dolgokban bekövetkezett hiány esetén, amelyeket állandóan őrizetében tart, kizárólagosan használ vagy kezel.
Az Mt. 169. §-ának (3) bekezdése értelmében pedig a munkavállalót az (1) bekezdésben meghatározott felelősség akkor terheli, ha a dolgot (szerszám, termék, áru, anyag stb.) jegyzék vagy elismervény alapján vette át.
A jogszabály szövegezése nem hagy kétséget aziránt, hogy a munkavállalót - a jogszabályban meghatározott kivételektől eltekintve - az Mt. 169. §-nak (1) bekezdésében szabályozott vétkesség nélküli felelősség csak abban az esetben terheli, ha az állandó őrizetére, kizárólagos használatára, vagy kezelésére átadott dolgot jegyzék vagy elismervény alapján vette át. Ebből egyúttal az is következik, hogy az átadás-átvétel tényének puszta igazolása - jegyzék vagy elismervény hiányában - nem lehet alapja a munkavállaló felelőssége megállapításának.
II. Előfordulhat, hogy meghatározott dolgot több munkavállalónak adnak át állandó őrizetre, kizárólagos használatra vagy kezelésre.
Bizonytalanság mutatkozott abban a kérdésben, hogy ilyen esetben valamennyi felelős munkavállalónak alá kell-e írnia a jegyzéket, illetőleg az elismervényt, vagy elegendő-e, ha csak az egyik felelős munkavállaló írja alá. Minthogy a jogszabály szerint a munkavállalónak a dolgot jegyzék vagy elismervény alapján kell átadni, és az átvétel tényét aláírásával igazolnia kell, nem lehet kétséges, hogy a dolognak több munkavállaló részére történő átadása esetén annak közös átvételét valamennyi munkavállalónak aláírásával kell elismernie.
Ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy amennyiben a felelősök társaik egyikét kifejezetten vagy a körülményekből egyébként megállapíthatóan ezzel megbíztak, az elismervényt vagy jegyzéket csak ez a meghatalmazott írja alá.
A több munkavállaló részére átadott dolgok átadás-átvételét ilyen esetben is szabályszerűnek kell tekinteni.
III. Az Mt. 169. §-ának (1) bekezdésében szabályozott vétkességre tekintet nélküli felelősségi módszer alkalmazása és értelmezése során eltérő álláspont alakult ki annak a kérdésnek a megítélésében, hogy a munkavállaló a jegyzéknek vagy elismervénynek általa történt aláírása ellenére mentesülhet-e felelősség alól, ha az átadásnál a dolog mennyiségét és minőségét nem ellenőrizte. E kérdés elbírálásánál abból kell kiindulni, hogy az átadás-átvétel fogalmához tartozik és annak elengedhetetlenül feltétele annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy az átvevő az átadni szándékolt dolgok hiánytalanságáról, azok mennyisége meglétéről, azonosságáról, a közölt minőségről - a dolgok természetéhez képest meggyőződhessen.
A munkavállaló tehát jogosult, egyúttal köteles is a dolog átadásának időpontjában annak mennyiségét, azonosságát és minőségét megvizsgálni és a tapasztalt hiányosságokról vagy az ellenőrzési lehetőség kizárásáról kifogásait írásban megtenni. Ha azonban a dolgot kifogás nélkül vette át, és utóbb arra hivatkozik, hogy az átvett dolog mennyisége és közölt minősége eltéréseket mutat, vagy a dolog nem azonos az átvételi jegyzékben vagy elismervényben feltüntetett dologgal, mindezek hitelt érdemlő bizonyítása öt terheli.
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
Ha a munkajogi anyagi felelősség alapján kártérítésre kötelezett munkavállaló megtérítési követelést támaszt a munkavállalótársával szemben, az ebből eredő vitát nem lehet munkaügyi jogvitának tekinteni.
Az Mt. 171. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint, ha a kárt többen szándékosan okozták, egyetemleges kötelezésnek van helye.
Egyetemleges felelősség megállapítása esetén bármelyik kötelezettől az egész tartozás behajtható. Ilyen esetben sor kerülhet arra, hogy az egyik egyetemleges kötelezett megtérítési igényt támaszt egyetemlegesen kötelezett adóstársával szemben azon az alapon, hogy az egymás közötti viszonyra (felróhatóságra, közrehatás arányára) tekintettel őt a munkáltatónak kifizetett összegnél kisebb összeg terheli. A munkavállalók egymás közötti viszonyában a megtérítési igény tárgyában keletkezett vita nem minősül munkaügyi jogvitának.
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
A munkaügyi bíróság hatáskörét a per alapjául szolgáló munkaviszonyban vagy azzal egy tekintet alá eső egyéb jogviszonyban bekövetkezett jogutódlás nem érinti.
A törvény rendelkezése szerint munkaügyi per - eltérő különös rendelkezés hiányában (pl. Mt. 181. §) - a munkaviszonyból, valamint azzal egy tekintet alá eső jogviszonyból (köztisztviselői jogviszonyból, közalkalmazotti jogviszonyból, szövetkezeti tag munkaviszony jellegű munkavégzési jogviszonyából, nem nappali tagozatos tanulmányi szerződésből, bedolgozói jogviszonyból stb.) származó per (Pp. 349. §, Mt. 199. §).
Az ilyen per tehát munkaügyi per, mind az annak alapjául szolgáló jogviszonyt létesítő szerződéskötő felek, mind pedig meghatározott esetben a szakszervezet, illetve az üzemi tanács vagy más külön rendelkezésben (például az Mt. 181. §-ában) megjelölt személy vagy szervezet perben állása esetén. Ebből a szempontból a féllel egy tekintet alá esik annak jogutóda is.
Ehhez képest a munkaviszonyból származó jogokkal és kötelezettségekkel összefüggő perben (munkaügyi jogvitában) a munkaügyi bíróság jár el abban az esetben is, ha a jogutódlás folytán valamelyik szerződéskötő fél helyett annak jogutóda lép fel, vagy a jogutódlás a per során következik be.
A vitának munkaügyi jellegét nem szünteti meg az, hogy akár az igény érvényesítését megelőzően, akár a munkaügyi jogvita elintézésének ideje alatt a felek valamelyike személyében jogutódlás áll be. Jogutódlás esetén ugyanis a jogviszonyból eredő egyes jogok és kötelezettségek a jogutódra szállnak át, ilyen esetben az eljárást a jogutód részvételével kell lefolytatni.
A munkáltató nem érvényesítheti munkáltatói intézkedéssel (fizetési felszólítás) anyagi igényét az elhunyt munkavállaló örököseivel szemben.
A munkavállaló halálával a munkaviszonya megszűnik. A továbbiakban nincs meg annak a lehetősége, hogy a felek egymással szemben jogaikat gyakorolhassák, illetőleg kölcsönösen fennálló kötelezettségeiknek eleget tegyenek.
Ebből viszont következik, hogy a munkáltató anyagi igényét - munkáltatói intézkedéssel - csak a vele jogviszonyban álló munkavállalóval szemben érvényesítheti, mert a munkavállaló örököse a volt munkavállalónak csupán azokat a vagyoni jogait szerzi meg, amelyek az öröklés tárgyai lehetnek, azonban a munkaviszonyát nem folytatja. A munkáltató tehát nem közölhet az örökössel szemben anyagi igénye kielégítésére fizetési felszólítást (Mt. 285. §-ának (2) bekezdése].
Ez azonban nem zárja el attól, hogy a volt munkavállalójával szemben fennálló jogos anyagi igényét annak örökösével - örököseivel - szemben a közigazgatási és munkaügyi bíróság előtt érvényesítse.
[Az MK 161. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
A közérdekű munkára ítélt és az őt foglalkoztató intézmény vagy gazdálkodó szervezet között a kártérítési felelősséggel, továbbá a munkavégzéssel összefüggésben álló jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatban keletkezett vitában a munkaügyi jogvitákat eldöntő bíróságok járnak el.
A közérdekű munka speciális büntetési nem, alkalmazásának az 1993. évi XVII. törvénnyel módosított 1978. évi IV. törvény (Btk.) 37. §-ának kifejezésre juttatott célja - ugyanúgy, mint az egyéb büntetésnek - annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.
A közérdekű munkára ítélés azt jelenti, hogy az erre elítélt köteles a részére meghatározott munkát végezni. A közérdekű munkát az elítélt - ha jogszabály másként nem rendelkezik - hetenként legalább egy napon vagy a szabadnapján díjazás nélkül végzi. [Btk. 49. § (1)-(2) bekezdés].
A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló és az 1993. évi XXXII. törvénnyel módosított 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv. tvr.) 61. §-ának (1) bekezdése szerint a kijelölt munkahellyel a közérdekű munka tartamára nem létesül munkaviszony.
A Bv. tvr. 67. §-ának (1)-(2) bekezdése szerint a közérdekű munka végrehajtása során az elítéltnek az általa okozott kárért való felelősségére, illetőleg az elítéltet ért kárért a munkahely felelősségére a Munka Törvénykönyve értelemszerűen irányadó. Az elítélt anyagi felelőssége mértékét a hasonló munkakörben foglalkoztatott munkavállalók átlagkeresetének figyelembevételével kell megállapítani.
Az eddigi gyakorlat egységes volt abban, hogy az időközben a Btk. már hivatkozott 49. §-a következtében hatályát vesztett javító-nevelő munka végrehajtása során, úgyszintén az eddig közérdekű munkaként végzendő javító-nevelő munka esetén is az elítéltet és a munkavállalót megilletik azok a munkaviszonyból eredő jogok, illetve terhelik azok a kötelezettségek, amelyek a büntetéssel nem ellentétesek. Abban is egységes gyakorlat érvényesült, hogy az e körben felmerült vitás kérdések elbírálása a munkaügyi bíróság határkörébe tartozik.
A javító-nevelő munkát a Btk. már hivatkozott rendelkezése megszüntette, míg a közérdekű munkát - mint büntetést - továbbra is fenntartotta. Ez azonban az ismertetett gyakorlatot nem érinti. A munkahely és az ott foglalkoztatott közérdekű munkára ítélt kapcsolatában ugyanis nemcsak kártérítési jogviták, de - szűkebb körben - a munka végzésével kapcsolatos jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos jogviták a továbbiakban is felmerülhetnek, és ezek elbírálására továbbra is az eddigi gyakorlat fenntartása indokolt.
Ha a munkajogi anyagi felelősség alapján kártérítésre kötelezett munkavállaló megtérítési követelést támaszt a munkavállalótársával szemben, az ebből eredő vitát nem lehet munkaügyi jogvitának tekinteni.
Az Mt. 171. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint, ha a kárt többen szándékosan okozták, egyetemleges kötelezésnek van helye.
Egyetemleges felelősség megállapítása esetén bármelyik kötelezettől az egész tartozás behajtható. Ilyen esetben sor kerülhet arra, hogy az egyik egyetemleges kötelezett megtérítési igényt támaszt egyetemlegesen kötelezett adóstársával szemben azon az alapon, hogy az egymás közötti viszonyra (felróhatóságra, közrehatás arányára) tekintettel őt a munkáltatónak kifizetett összegnél kisebb összeg terheli. A munkavállalók egymás közötti viszonyában a megtérítési igény tárgyában keletkezett vita nem minősül munkaügyi jogvitának.
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]
Ha az egészségkárosodással okozati összefüggésben több és egymástól eltérő időben esedékes elkülönülő járadékigény származik, ezek elévülési idejét egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától kezdődően, külön-külön kell számítani.
Előfordul, hogy a munkavállalót ért sérelemből - az Mt. 186. §-ában említett fő szakaszokon kívül vagy azoktól függetlenül - több és egy eltérő időpontban esedékes újabb elkülönülő járadékigény származik. (Pl. a balesetet szenvedett dolgozó munkaképességét visszanyerve eredeti munkakörében munkába áll, utóbb azonban ugyanabból a balesetből, megbetegedésből eredően ismét táppénzes állományba kerül.) Ezeknek a járadékigényeknek az elévülési idejét egymástól függetlenül az egyes igények esedékessé válásától, külön-külön kell számítani. Az ily módon elkülönülő igények valamelyikének elévülése - ehhez képest - nem érinti a később keletkező követelés elévülését. Ezeknek a járadékigényeknek az elévülési idejét egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától külön-külön kell számítani [Mt. 186. §-a (1) bekezdése c) pontjának második mondata].
Ha a munkavállaló az egészségkárosodásból származó táppénzes állományának megszűnése után korábbi munkakörét nem láthatja el, emiatt könnyebb munkakörbe kerül, és keresete is állandó jelleggel lényegesen csökken, a munkakör megváltoztatásával kapcsolatos járadékigény elévülése változatlanul akkor kezdődik, amikor a munkaképesség-csökkenés első ízben vezet keresetkiesésben (jövedelemkiesésben) megmutatkozó károsodásra.
Ha azonban a munkavállalónak az újabb munkakörbe kerülésével egyidejűleg egyáltalán nincs, vagy olyan jelentéktelen a keresetvesztesége, amely miatt okszerűen nem érvényesíti igényét, később azonban egészségi állapotának romlása, vagy más ok folytán számottevő kára keletkezik, az igénynek az Mt. 11. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elévülési ideje ettől a későbbi időponttól kezd el folyni.
Ha pedig a munkavállalónak már volt keresetvesztesége, azt azonban - annak idején - természetes eredetű egészségromlással hozták összefüggésbe, utóbb viszont orvosilag kimutatható, hogy az egészségkárosodás (a kár) a munkaviszonyával összefüggő balesetre (megbetegedésre) vezethető vissza, a károsodás és az okozati összefüggés későbbi megállapítása között eltelt időszakot az elévülés nyugvására vezető, vagyis olyan időszaknak kell tekinteni, amely alatt a jogosult menthető okból nem érvényesítette igényét.
Ebből következően az okozati kapcsolat megállapítását követő hat hónapon belül a jogosult akkor is érvényesítheti az igényét, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból hat hónapnál kevesebb van hátra [Mt. 11. §-ának (3) bekezdése].
Ez a kollégiumi állásfoglalás nem érinti azt a különálló kérdést, hogy a munkavállaló az egyébként el nem évült járadékkövetelésének lejárt részleteit hat hónapnál régebbi időre visszamenőleg milyen esetekben igényelheti, vagyis milyen alapon mentesülhet az Mt. 186. §-ának (3) bekezdésében meghatározott korlátozó rendelkezés alól.
A munkáltató által be nem jelentett személy táppénz iránti igényének a társadalombiztosítási szervnél történt érvényesítése
A jogosult a táppénzt iránti igényét (a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 61. §, 62. § (1) bekezdés, 63. § (1) bekezdés, az Ebtv. végrehajtásáról szóló 217/1997. (XII. 1.) Korm. rendelet 41. § abban az esetben is a társadalombiztosítási szervnél köteles előterjeszteni és érvényesíteni, ha őt a foglalkoztató [a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény 2. § (5) bekezdés] biztosításra nem jelentette be.
Ha a jogosult igényét a társadalombiztosítási szerv elévülés folytán elutasította, ez nem zárja ki feltétlenül azt, hogy a jogosult a bejelentési kötelezettségét elmulasztó munkáltatóval szemben kártérítési igénnyel felléphessen.
A volt szakiskolai tanulók tanulmányi idejének jellege
A volt szakiskolai tanulók tanulmányi ideje nem minősül szakmunkástanulói viszonyban eltöltött időnek és a nyugellátás megállapításánál szolgálati időnek.
A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 37. § (4) bekezdés és a 168/1997. (X. 6.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Tny.vhr.) 29. § (1) bekezdése szerint szolgálati idő a „szakmunkástanuló viszony alapján, valamint a tanulószerződés alapján szakképző iskolai tanulóként” eltöltött idő, ami a nyugellátásnál is szolgálati időnek minősül.
1945 előtt és az azt követő években a szakmunkástanulók a munkáltatóval ún. tanoncszerződést kötöttek, különböző juttatások illették meg őket, és a tanulmányi idejük túlnyomó részét a termelésben töltötték el, a szakmával összefüggő iskolai elfoglaltság csupán heti néhány órát tett ki. Ezzel szemben a szakiskolai tanulók 1945 előtt és az az utáni években is tanoncszerződést a munkáltatóval - gyakorlati foglalkozást vezető munkahellyel - nem kötöttek, nem illették meg őket a tanoncokat megillető juttatások, tanulóidejüket korábban nem lehetett beszámítani sem munkajogi szempontból, sem a munkaviszony időtartamába. A szakiskolai bizonyítványok a szakmákban ugyan egyenértékűek voltak a szakmunkás-bizonyítványokkal, ezek az iskolák lényegében a mai értelemben vett középfokú szakmai végzettséghez kötött munkakörök betöltésére képesítettek, és hasonlóak a jelenlegi technikumi oklevelekhez, illetőleg a jelenlegi szakközépiskolai érettségi bizonyítványhoz. A szakiskolai hallgatóknál nem a tanoncokhoz hasonló konkrét munkahelyi, fizikai munka végzése, hanem az elméleti tanulmányok elsajátítása, az iskolai tanulmányokat folytató tanuló tevékenysége volt a meghatározó.
Ezekre figyelemmel a szakiskolai tanulók e minőségben eltöltött ideje nem minősül „szakmunkástanuló-viszonynak, vagy tanulószerződés alapján szakképző iskolában tanulói viszonynak”, ezért a Tny. 37. § (4) bekezdés és a Tny.vhr. 29. § (1) bekezdése szerint szolgálati időnek nem tekinthető, ennél fogva a nyugellátás megállapításánál sem vehető figyelembe szolgálati időként.
Hatáskör az özvegyi nyugdíj egyenlő arányú megosztásának megváltoztatása végett az özvegyi nyugdíjra jogosult által a másik jogosult ellen indított per elbírálására
Az özvegyi nyugdíj egyenlő arányú megosztásának megváltoztatása végett az özvegyi nyugdíjra jogosult által a másik (többi) jogosult ellen indított pert nem a közigazgatási per bírósága előtt kell megindítani.
Az özvegyi nyugdíj egyenlő arányú megosztásának megváltoztatása végett az özvegyi nyugdíjra jogosult által a másik (többi) jogosult ellen indított pert nem a közigazgatási per bírósága előtt kell megindítani. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 51. § (1) bekezdése szerint több jogosult esetén az özvegyi nyugdíjat a jogosultak között egyenlő arányban meg kell osztani. A Tny. 51. §-ának (2) bekezdése azt is kimondja, hogy ha a jogosultak valamelyike sérelmesnek tartja az özvegyi nyugdíjnak az (1) bekezdés szerinti megosztását, a többi jogosult ellen - tehát nem a társadalombiztosítási szerv ellen - indított perben az özvegyi nyugdíj más arányú megosztását kérheti a bíróságtól.
Az özvegyi nyugdíj megosztásával kapcsolatos per kizárólag az özvegyi nyugdíjra jogosultak közötti jogvita, amelyben a társadalombiztosítási szervnek nem kell perben állnia. A per tárgya az özvegyi nyugdíjra jogosultak közötti annak a jogvitának az eldöntése, hogy az özvegyi nyugdíj milyen megosztási arányban illeti meg őket. A perben a felperes keresetét érdemben kell elbírálni a tekintetben, hogy az özvegyi nyugdíjnak a Tny. 51. § (1) bekezdésén alapuló egyenlő arányban történt megosztásától el lehet-e térni. Ennek a kérdésnek az eldöntésénél nem a társadalombiztosítási jogszabályok az irányadók, hanem az özvegyi nyugdíjra jogosultak személyi, családi, kereseti viszonyai, a felek keresőképesség-csökkenése vagy munkaképtelensége. Ezeknek a körülményeknek a mérlegelésével kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy az özvegyi nyugdíjnak a Tny. 51. § (1) bekezdésén alapuló megosztásától eltérően más és milyen arányú megosztásnak van helye.
A Pp. 341. §-ának d) pontja szerint a társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránti perekben a Pp. 326. §-ában megjelölt bíróság jár el. Az özvegyi nyugdíj más arányú megosztása iránti per pedig nem társadalombiztosítási határozat felülvizsgálatára irányul (Pp. 341. §), hanem az érdekeltek jogvitája. Ezen az sem változtat, hogy az érdekeltek közötti vita eredménye következtében a társadalombiztosítási határozatban megszabott megosztási arány megváltozhat. A megosztás nem eredményezheti azt, hogy az egyik özvegy egyáltalán nem részesül az özvegyi nyugdíjból. Mindezekből következik, hogy az ilyen tárgyú perek az általános hatáskörű bíróság hatáskörébe tartoznak.
A felmondást nem teszi jogellenessé, ha a munkáltató a munkavégzés alóli felmentés idejére járó távolléti díjat a munkavállalónak késedelmesen fizeti meg.
A felmondási idő alatt a munkavállalót távolléti díj illeti meg arra az időre, amelyre a munkáltató a munkavégzés alól felmentette [Mt. 70. §-ának (3) bekezdése]. Ennek kifizetése azonban nem érvényességi kelléke a felmondásnak, s így egymagában nem teszi jogellenessé a felmondást az a körülmény, hogy a munkáltató a távolléti díj megfizetésével késedelembe esik.
I. .4 Pp. 351. §-a (1) bekezdésének rendelkezése értelmében a munkáltató székhelye szerinti munkaügyi bíróság az eljárásra csak akkor illetékes, ha a munkáltatónak nincs olyan, más munkaügyi bíróság illetékességét megalapozó telephelye, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez.
II. A munkaügyi bíróságnak a Pp. 351. §-ának (1) bekezdése szerinti illetékessége kizárólagos, ezért helyette a felperes a Pp. 31. §-a alapján sem választhat más bíróságot, és a perben más elsőfokú bíróság eljárásának még a felek egyező nyilatkozata alapján sem lehet helye.
III. Hatályát vesztette az a jogszabály, amely szerint "A fegyveres erők, a fegyveres testületek és a rendészeti szervek, valamint a légi közlekedés dolgozói tekintetében a fővárosi, a vasút dolgozói tekintetében a MÁV igazgatóságának, a posta dolgozói tekintetében pedig a posta igazgatóságának székhelye szerinti munkaügyi bíróság jár el." [1992. évi XXII. törvény (Mt.) 203. § (3) bekezdés b) pontjával hatálytalanított 1979. évi 31. tvr. 16. §.].
I. A hatályos perjogi szabályok szerint a munkaügyi jogvitákban az eljárásra a munkáltató székhelye szerinti, illetőleg a munkáltató azon telephelye szerinti munkaügyi bíróság az illetékes, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez [Pp. 351. § (1) bekezdés].
Az idézett rendelkezés alkalmazása szempontjából kérdéses lehet, hogy a két szabály közül melyiket kell alkalmazni abban az esetben, ha mindkét illetékességi ok fennáll. A jogszabály helyes értelme az, hogy abban az esetben, ha megállapítható a munkáltatónak olyan más munkaügyi bíróság illetékességét megalapozó telephelye, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez, akkor az e telephely szerinti munkaügyi bíróságnak kell eljárnia. A munkáltató székhelye szerinti munkaügyi bíróság csak akkor illetékes, ha nincs ilyen munkáltatói telephely. Ez következik abból is, hogy a II. pontban kifejtettek szerint a Pp. 351. §ának (1) bekezdésében meghatározott illetékesség kizárólagos. Kizárólagos illetékesség esetén viszont a pert csak egy meghatározott bíróság előtt lehet megindítani. A Pp. szerint ilyenkor más illetékességi ok figyelmen kívül marad, kizárólagos illetékesség esetén a törvény versengést sem ismer.
A telephely az olyan munkáltatói egység, ahol bizonyos tartóssággal a munkáltató tevékenységet folytat. Ennek meg-állapíthatósága szempontjából közömbös, hogy azt a cégjegyzékbe bejegyezték-e vagy sem, és hogy azt telephelyként vagy fióktelepként nyilvántartják-e [1989. évi 23. tvr. 6. és 9. §-a]. Az illetékességet az olyan telephely alapozza meg. ahol a munkavállaló a munkaszerződése alapján munkál végez, illetve végezni köteles vagy köteles volt.
II. A Pp. 351. § (1) bekezdésben kimondott szabály céljából következik, hogy az abban megjelölt, irányadó illetékességi ok kizárólagos illetékességet állapít meg. Ennélfogva kizárólagos az illetékessége a munkáltató ama telephelye szerinti munkaügyi bíróságnak, ahol a munkavállaló munkaszerződése szerint munkát végez. Ennek hiányában kizárólag a munkáltató székhelye szerinti munkaügyi bíróság illetékes az ügy elbírálására. Ezért a Pp. 31. §-ában megállapított korlátozás következtében a felperes más munkaügyi bíróságot egyéb illetékességi ok alapján nem választhat és ennek még a felek egyező nyilatkozata alapján sem lehet helye.
III. A polgári perrendtartás 351. §-ának az 1979. évi 31. tvr. 16. §-ával megállapított (2) bekezdésében kimondott illetékességi szabály szerint "A fegyveres erők, a fegyveres testületek és a rendészeti szervek, valamint a légi közlekedés dolgozói tekintetében a fővárosi, a vasút dolgozói tekintetében a MÁV igazgatóságának, a posta dolgozói tekintetében pedig a posta igazgatóságának székhelye szerinti munkaügyi bíróság jár el."
A hivatkozott rendelkezést az 1992. július l-jétől hatályos 1992. évi XXII. törvény (Munka Törvénykönyve - a továbbiakban: Mt.) 203. §-a (3) bekezdésének b) pontja hatályon kívül helyezte. Egyidejűleg az Mt. 212. §-ának (2) bekezdése a Pp. 351. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezést léptette: 351. § (1) "Az eljárásra a munkáltató székhelye szerinti, illetőleg a munkáltató azon telephelye szerinti munkaügyi bíróság az illetékes, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez."
Egyes munkaügyi bíróságok a Pp. e rendelkezését 1992. július 1-je után is hatályban lévőnek tekintették, arra figyelemmel, hogy az új szabályozás e rendelkezést csupán az azt a Pp.-be beiktató 1979. évi 31. tvr. 16. §-ának hatályon kívül helyezésével hatálytalanította, de a Pp.-ben (mint kódexben) fellelhető 351. § (2) bekezdés hatályon kívül helyezéséről külön is nem tett említést.
E gyakorlat azonban téves, és ezért törvénysértő a következő okokból:
1. A hatályon kívül helyezéshez annak egyszeri kimondása is elegendő; mellékes, hogy azt a jogalkotó milyen jogtechnikai megoldással fejezi ki.
2. Korábban a főszabály az volt, hogy az eljárásra az a munkaügyi bíróság illetékes, amelynek területén a keresettel megtámadott határozatot hozó döntőbizottság működik. A döntőbizottságok megszűntével hozta létre a Pp. már hivatkozott 351. §-ának új (1) bekezdése a munkavégzés szerinti munkáltatói telephelyhez, illetőleg a munkáltató székhelyéhez igazodó illetékességi rendszert. A Pp. 351. §-ának hatályát vesztett (2) bekezdése az új illetékességi okokkal tartalmilag sem lenne összeegyeztethető.
