B/3 kiegészítés
Kiegészítések a B/3. tételsorhoz
A megyei bíróság büntetés-végrehajtási bírójának határozata elleni fellebbezést az új Be. hatálybalépése után is a megyei bíróság másodfokú tanácsa, és nem az ítélőtábla bírálja el [új Be. 13. § (2) bek. a) és b) pont, Bv. tvr. 6. § (4) és (7) bek.].
A megyei bíróság büntetés-végrehajtási bírája a 2002. augusztus 29-én meghozott végzésével Cs. Z. elítéltet - a K.-i városi bíróság jogerős ítéletével kiszabott 8 hónapi szabadságvesztés-büntetés, - illetve az ezen ítélettel elrendelt felfüggesztett szabadságvesztés-végrehajtásával összefüggésben - 5600 forint rendőri elővezetési költség megfizetésére kötelezte.
A végzés ellen az elítélt fellebbezett arra hivatkozva, hogy elővezetésének elrendelésére a törvényes feltételek hiányában került sor.
A megyei bíróság - tévesnek találva a megyei főügyészségnek a végzés elbírálására és egyben annak helybenhagyására tett indítványát - hatáskörének hiányát állapította meg, és a másodfokú eljárás lefolytatása végett elrendelte az iratoknak a F.-i Ítélőtáblához, mint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz áttételét.
Döntésének indokolása szerint a 2003. július 1-jén hatályba lépett 1998. évi XIX. tv. (továbbiakban: Be.) 13. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján a megyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben másodfokon az ítélőtábla jár el. Ezért a Be. 264. §-a alapján az ügy áttételének van helye.
A F.-i Ítélőtábla a 2003. szeptember 12-én meghozott végzésével - a fellebbviteli főügyészség módosított indítványával egyetértve - hatáskörének hiányát állapította meg. Ebből következően a végzés felülbírálatát mellőzte, egyben rendelkezett az iratoknak az eljáró bíróság kijelölése végett a Legfelsőbb Bírósághoz történő felterjesztéséről.
Az ítélőtábla határozatának indokolásában rámutatott, hogy a hatásköri szabályok vizsgálata során mind a Be., mind pedig a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló módosított 1979. évi 11. tvr. (továbbiakban: Bv. tvr.) rendelkezéseit vizsgálnia kellett.
A Bv. tvr. 6-16. §-ai rögzítik a büntetésvégrehajtási bíró feladatait és eljárását. A Bv. tvr. II. Fejezetében szabályozott esetekben a megyei bíróság büntetés-végrehajtási bírája jár el. [6. § (3) bek. c) pont].
A büntetés-végrehajtási bíró eljárása során hozott végzés ellen - ha a törvény másként nem rendelkezik - fellebbezésnek van helye [6. § (3) bek. c) pont].
A büntetés-végrehajtási bíró végzése elleni fellebbezést a megyei bíróság másodfokú tanácsa tanácsülésen, bizonyítás felvétele esetén pedig tárgyaláson bírálja el. [Bv. tvr. 6. § (4) bek.].
A bíróság eljárására egyébként a fellebbezés vétségi eljárásban elintézésének a szabályai irányadók.
A Bv. tvr. 6. §-ának (7) bekezdése pedig egyértelműen lerögzíti, hogy a büntetés-végrehajtási bíró eljárására, - ha ezen törvényerejű rendelet, vagy más jogszabály eltérően nem rendelkezik, - a büntetőeljárás szabályai irányadóak [Bv. tvr. 6. § (7) bek.].
A Bv. tvr. vonatkozó rendelkezéseiből kitűnő egyértelmű törvényalkotói szándékból az következik, hogy a büntetés-végrehajtási bíró határozata elleni fellebbezéseket a hatályos Bv. tvr. alapján a megyei bíróságok másodfokú tanácsainak kell felülbírálnia. Kétségtelen, hogy a 2003. július 1-jétől hatályos Be. 13. §-a (2) bekezdésének a) pontja másodfokon eljáró bíróságként a megyei bíróságot határozza meg a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyeknél, míg ugyanezen bekezdés b) pontja az ítélőtáblát jelöli meg másodfokon eljáró bíróságként a megyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben. A Bv. tvr. hivatkozott rendelkezéseinek azonban egyértelműen az a jogszabályi értelmezés felel meg, hogy a büntetés-végrehajtási bíró határozata elleni fellebbezést a megyei bíróságok másodfokú tanácsainak kell felülbírálnia.
A fenti indokokra tekintettel a Be. 19. §-ában meghatározott vizsgálat során a F.-i Ítélőtábla hatáskörének hiányát állapította meg, egyben az eljáró bíróság kijelölése végetti felterjesztésről is rendelkezett.
A végzés ellen - a fellebbezés okának és céljának megjelölése nélkül - az elítélt jelentett be fellebbezést.
A Legfőbb Ügyészség átiratában a végzés helybenhagyását, és az érintett bíróságok közül a megyei bíróságnak a másodfokú eljárásra kijelölését indítványozta. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést alaptalannak, míg a Legfőbb Ügyészség indítványát alaposnak találta.
A F.-i Ítélőtábla mindenben helytálló indokkal mutatott rá arra, hogy a Bv. tvr. 6. §-ának rendelkezéseiből következően a megyei bíróságok büntetés-végrehajtási bíráinak végzései elleni fellebbezések elbírálására az adott megyei bíróságok, mint másodfokú bíróságok bírnak hatáskörrel.
Ezt nem érinti a 2003. július 1-jétől hatályba lépett Be. azon rendelkezése - amely a táblabíróságok működésének megkezdésével együtt - szabályozza azt, hogy a törvény hatálybalépésétől a megyei bíróságok határozatait másodfokon nem a Legfelsőbb Bíróság, hanem az ítélőtábla bírálja felül.
A Legfelsőbb Bíróság a jogi indokolást csupán azzal kívánja kiegészíteni, hogy más jogszabályok - pl. a szabálysértésekről szóló módosított 1999. évi LXIX. tv. - is utalnak bíróság elé más hatóság által meghozott határozatokat. Ilyen esetekben sem a Be. hanem a kérdéses külön jogszabály tartalmazza a bíróságokra irányadó alapvető eljárási szabályozást. A Be. rendelkezései, mint a Bv. tvr. vonatkozásában is, akkor alkalmazandók, ha az adott kérdésről a vonatkozó jogszabály eltérően nem rendelkezik.
A B.-i Megyei Bíróság álláspontjának kialakításánál - bár indokolásában erre nem utalt - nyilvánvalóan közrehatott az is, hogy az új Be. - éppen a táblabíróságok, mint fellebbezési fórumok létrejöttével összefüggésben - nem vette át a korábbi Be. azon szabályozását, amely a megyei bíróságok egyesbíróként eljáró bíráinak határozatait, illetve meghatározott esetekben magának a másodfokú bíróságnak az elsőfokú eljárásban is megfellebbezhető körbe tartozó határozatait fellebbezéssel, illetve kifogással engedte támadni akként, hogy a fellebbezés elbírálására a megyei bíróság 3 tagú tanácsát jelölte ki. Ez a változtatás - az ilyen fellebbezések illetve kifogások rendszerének a Be. általi megszüntetése - azonban a Bv. tvr. vonatkozó rendelkezéseit, amelyek egyébként is több, mint két évtizeddel ezelőtt kerültek hatálybaléptetésre, és azóta alkalmazásuk gyakorlata is töretlen (pl. BH 1995/10. sz. eseti határozat), semmiben nem érintette.
A F.-i Ítélőtábla végzésének helybehagyása folytán hatásköri összeütközés jelentkezett a B.-i Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság, illetve a F.-i Ítélőtábla között.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a törvény biztosította jogkörével élve [Be. 20. § (2) bekezdés c) pontja] az adott ügyben a Bv. bírói határozat másodfokú elbírálására a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező B.-i Megyei Bíróságot jelölte ki.
A Legfelsőbb Bíróság végzése a Be. 384. §-án alapul. (Legf. Bír. Bf. I. 2480/2003. sz.)
Ha a jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítéltet újból végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, ez utóbbi büntetés tekintetében a büntetés végrehajtása elhalasztásának engedélyezésére nincs törvényes lehetőség;
ebben az esetben legfeljebb a büntetés végrehajtásának a félbeszakítása kerülhet szóba [Be. 398. § (1) bek., 398/D. § (3) bek., 1979. évi 11. tvr. 22. §, 17/1997. (V. 9.) IM r. 1. § (1) bek. a) pont, 3. § c) pont].
Az elítéltet a bíróság 1999. május 6. napján jogerőre emelkedett ítéletével sikkasztás vétsége miatt - mint többszörös visszaesőt - 6 hónapi börtönbüntetésre és mellékbüntetésül 1 évre a közügyek gyakorlásától eltiltásra ítélte.
Az elítélt a bírósághoz 1999. szeptember 1. napján érkezett kérelmében előadta, hogy 1999. november 8. napján kellene megkezdenie a büntetés letöltését, és a büntetés végrehajtásának az elhalasztását kéri arra tekintettel, hogy az élettársával és két kiskorú gyermekével szeretné rövid ideig a kapcsolatot tartani, tekintettel arra, hogy jelenleg is más ügyben büntetését tölti.
A Be. 398. §-ának (1) bekezdése alapján az elítélt személyi vagy családi körülményeire való tekintettel a bíróság legfeljebb 3 hónapra halasztást engedélyezhet a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának megkezdésére. Ennek megfelelően a bíróságnak jelen esetben a halasztás engedélyezésére nincs módja, tekintettel arra, hogy az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 3 hónap már eltelt, ezért a bíróság az elítélt kérelmét elutasította.
A végzés ellen az elítélt fellebbezést jelentett be. Az ügyész és a védő a végzést tudomásul vette, a megyei főügyész annak helybenhagyására tett indítványt.
Az elsőfokú bíróság végzéséből is kitűnik, hogy az elítélt már az elsőfokú ítélet kihirdetésekor és a kérelem benyújtásakor is más ügyben kiszabott jogerős szabadságvesztés büntetését tölti 1999. november 7. napjáig. Ilyenkor a 17/1997. (V. 9.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében a bv. intézet állapítja meg a szabadságvesztés végrehajtása alatt kiszabott újabb szabadságvesztés végrehajtásának kezdő és utolsó napját. Ugyanezen rendelet 3. §-ának c) pontja értelmében az újabb ügyben kiszabott szabadságvesztés kezdő napja a korábbi szabadságvesztés utolsó napját követő nap: adott esetben 1999. november 8-a. Mindezekből következik, hogy olyan esetben, amikor az elítéltet végrehajtandó szabadságvesztés töltése közben ítélik újabb végrehajtandó szabadságvesztésre, az újabb szabadságvesztés elhalasztására (a következő szabadságvesztés megkezdésének elhalasztására) nincs lehetőség. A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. 22. §-a értelmében ilyen esetben csak a szabadságvesztés félbeszakítása jöhet szóba, amelyet azonban nem a bíróság, hanem a fenti törvényhely értelmében - tartamtól függően - az illetékes bv. intézet parancsnoka, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka vagy az igazságügy-miniszter engedélyezhet.
Mindezekből az következik, hogy a városi bíróságnak nem volt hatásköre az elítélt "halasztás" iránti kérelmének elbírálására.
A halasztás iránti kérelem elbírálására a Be. 398/D. §-ának (3) bekezdése értelmében a különleges eljárás szabályait kell alkalmazni. A megyei bíróság ezért a Be. 356. §-ának (2) bekezdése szerinti eljárásban az elsőfokú bíróság végzését a Be. 250. §-a II. bekezdése c) pontjának első fordulata értelmében hatályon kívül helyezte, és a Be. 168. §-a alapján a kérelmet - büntetés félbeszakítása iránti kérelemként - megküldeni rendelte az illetékes bv. intézetnek.
(Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 2.Bf.1169/1999. sz.)
I. Az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárni, ha a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg, azonban erre a következményre a szabadságvesztés megkezdésére kiadott felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban figyelmeztetni kell. A figyelmeztetés elmaradása esetén nincs helye a terhelt kizárásának a feltételes szabadság kedvezményéből [Bv.tv. 87. § (1) és (2) bek.].
II. A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a Bv.tv. 55. § (1) bekezdésében meghatározott feltételek alapján történő kizárásáról a büntetés-végrehajtási intézet által tett előterjesztés alapján - a szabadságvesztés foganatbavételekor - a büntetés-végrehajtási bíró dönt. Az elítélt kérelmére utólag a Be. XXIX. Fejezetében foglaltak alapján folytatja le az 52-70. § szerinti eljárásokat, ha határozatában nem a törvénynek megfelelően rendelkezett. A Be. szerint a különleges eljárások során az a bíróság jár el, amelyik az alapügyben első fokon ügydöntő határozatot hozott. Mivel a Bv.tv. a Be. XXIX. Fejezetére utal, függetlenül attól, hogy a büntetés-végrehajtási bíró határozata nem ügydöntő, az utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásokra annak a bíróságnak a büntetés-végrehajtási bírája lesz illetékes, aki a különleges eljárást megelőzően a büntetés-végrehajtási ügyben jogerős határozatot hozott [Bv.tv. 55. § (1) bek., 71. § (1) bek., 87. § (1) bek., Be. 555. § (2) bek. b) pont].
[1] A városi bíróság - miután a terhelt a nyomozás során ismeretlen helyre távozott - a terhelt távollétében lefolytatott eljárás keretében 2003. szeptember 11. napján meghozott és 2003. október 22. napján jogerős ítéletével bűnösnek mondta ki különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás bűntettében [1978. évi IV. tv. 317. § (1) bek., (6) bek. a) pont] és lőszerrel, lőfegyverrel visszaélés bűntettében [1978. évi IV. tv. 263/A. § (1) bek. b) pont]; ezért halmazati büntetésül hét év börtönbüntetésre és a közügyektől hét év eltiltásra ítélte. Rendelkezett a lefoglalt bűnjelről és a bűnügyi költség viseléséről.
[2] Az S. Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírája a büntetés letöltésére vonatkozó felhívást mellőzve 2003. november 4. napján az 1979. évi 11. tvr. (a továbbiakban: Bv. tvr.) 6/A. § (1) bekezdés d) pontja alapján elfogatóparancsot bocsátott ki a terhelttel szemben, akit a rendőrség az elfogatóparancs alapján 2011. augusztus 8. napján elfogott és előállított az F.-i Büntetés-végrehajtási Intézetbe.
[3] Az F.-i Bíróság büntetés-végrehajtási bírája a 2011. szeptember 13. napján meghozott és ugyanezen a napon jogerős végzésével megállapította, hogy a terhelt a városi bíróság ítéletével kiszabott hét év börtönbüntetésből feltételes szabadságra nem bocsátható.
[4] A végzés indokolása szerint a terhelt megsértette a Be. 43. § (5) bekezdésében foglalt kötelezettségét, mivel lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címét és annak megváltozását az elköltözés utáni három munkanapon belül nem jelentette be a vele szemben eljárást folytató hatóságnál, annak ellenére, hogy az ellene folyó eljárásról tudomással bírt, így a büntetés letöltését önhibájából nem kezdte meg; ezért az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjára figyelemmel nem bocsátható feltételes szabadságra.
[5] A szabadságvesztést az Sz.-i Büntetés-végrehajtási Intézetben töltő terhelt 2015. január 22. napján a feltételes szabadságra bocsátás kizártságát megállapító végzés utólagos megváltoztatását kérelmezte.
[6] A kérelem alapján az Sz.-i Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája járt el, és a 2015. június 8. napján kelt végzésével a terhelt indítványát elutasította.
[7] Határozatát azzal indokolta, hogy nem merült fel olyan új körülmény, amely a korábbi büntetés-végrehajtási bírói határozat megváltoztatására alapot adna, a 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv.tv.) 87. § (1) bekezdésére figyelemmel - miután a terhelt a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg - nem tévedett a korábban eljárt büntetés-végrehajtási bíró, amikor a feltételes szabadság kedvezményéből a terheltet kizárta.
[8] A terhelt fellebbezése alapján másodfokon eljáró Sz.-i Törvényszék a 2015. július 22. napján meghozott végzésével a büntetés-végrehajtási bíró határozatát helybenhagyta.
[9] A terhelt 2016. február 29-én az Sz.-i Törvényszékhez újabb kérelmet terjesztett elő a feltételes szabadságból történő kizárásának megváltoztatása érdekében.
[10] A törvényszék büntetés-végrehajtási bírája azonban az elítélt beadványát ismételt utólagos büntetés-végrehajtási eljárás iránti kérelemként értékelte, és a Bv.tv. 71. § (2) bekezdése alapján a határozat hozatalát mellőzte.
[11] A legfőbb ügyész az F.-i Bíróságnak a feltételes szabadság kizártságát kimonó határozata, valamint az Sz.-i Törvényszéknek a terhelt kérelmét elutasító elsőfokú, és az ezt helybenhagyó másodfokú végzése ellen jogorvoslati indítványt terjesztett elő a törvényesség érdekében.
[12] Abban kifejtette, hogy a terhelt a vele szemben jogerősen kiszabott szabadságvesztés letöltésének megkezdésére felhívást nem kapott, ily módon az nem is tartalmazhatta az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdésének - 2009. augusztus 9. napján hatályba lépő - e) pontjában meghatározott jogkövetkezmény alkalmazásához megkívánt figyelmeztetést, miután a törvény e felhívással kapcsolatos rendelkezése is csak 2009. augusztus 9. napján lépett hatályba.
[13] Mivel a terhelt a szabadságvesztést kiszabó ügydöntő határozatról, illetve a kiszabott büntetés megkezdésére vonatkozó kötelezettségéről nem tudott, és így a feltételes szabadság kizártságának megállapításához szükséges önhiba terhére nem állapítható meg, álláspontja szerint a 2/2010. BJE határozatra is tekintettel a terhelttel szemben az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja alkalmazásának nem volt helye.
[14] Ezért arra tett indítványt, hogy a Kúria a törvénysértés megállapítása mellett az Sz.-i Törvényszék végzéseit helyezze hatályon kívül, az F.-i Bíróság végzését pedig változtassa meg, és állapítsa meg, hogy a terhelt a városi bíróság ítéletével kiszabott szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátható.
[15] Az indítványra tett észrevételében a terhelt ugyanezt kérte.
[16] Miután a jogerős határozatok rendes és más rendkívüli jogorvoslattal nem támadhatók, a Kúria a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati indítvány alapján a jogorvoslati eljárást lefolytatta.
[17] A nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője az indítványt fenntartotta és ahhoz a terhelt védője is csatlakozott.
[18] A jogorvoslati indítvány megalapozott.
[19] Az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja szerint nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. Ezt a rendelkezést azonban a 2009. évi LXXX. törvény 9. § (2) bekezdése 2009. augusztus 9. napjával kezdődő hatállyal iktatta be a törvénybe.
[20] Ugyanekkor kezdődő hatállyal tartalmazta a Bv. tvr. 17. § (1) bekezdése azt a rendelkezést, amely szerint akkor, ha az elítélt a szabadságvesztés letöltését határidőben nem kezdte meg, a szabadságvesztés foganatbavételekor a büntetés-végrehajtási intézet előterjesztést tesz a büntetés-végrehajtási bírónak az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjában meghatározott feltételek megállapítása céljából.
[21] Azonban a visszaható hatályú jogalkotás és jogalkalmazás tilalmára, tételesen pedig az 1978. évi IV. törvény 2. §-ára figyelemmel a 47. § (4) bekezdés e) pontja csak a hatálybalépésétől (2009. augusztus 9. napjától) kezdődően volt alkalmazható.
[22] Ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság 2/2010. BJE határozata kimondta: az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja alkalmazhatóságának anyagi jogi feltétele az, hogy az önhiba tanúsítása 2009. augusztus 9-ét követően valósuljon meg; azaz a szabadságvesztést kiszabó ítélet jogerőre emelkedésének nincs jelentősége, annak azonban igen, hogy a jogerőre emelkedett ítéletben kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére szóló felhívás mikor kelt; amennyiben 2009. augusztus 9-ét követően és a szabadságvesztés letöltését a felhívás alapján az elítélt önhibájából nem kezdte meg, az elítéltet ki kell zárni a kedvezményből.
[23] Így az F.-i Bíróság a végzésének meghozatalakor hatályos 1978. évi IV. törvény 2. §-ára - azaz a visszamenőleges hatály tilalmára - és a jogegységi döntésre tekintettel önmagában is törvénysértően alkalmazta visszamenőleges - 2003-ra visszanyúló - hatállyal a törvény 47. § (4) bekezdés e) pontját a terhelttel szemben.
[24] Emellett a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet - ugyancsak 2009. augusztus 9. napjával kezdődő hatállyal beiktatott - 23. §-ának (3) bekezdése előírta, hogy a büntetés-végrehajtási bírónak a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére vonatkozó felhívása tartalmazza a tájékoztatást arról, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg.
[25] Erre is tekintettel a Kúria 82. BK véleménye szerint az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg.
[26] Ezt az álláspontot az idézett jogegységi döntés is osztotta - utalva a kollégiumi véleményre is -, kimondva, hogy az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdésének e) pontja szerinti hátrányos jogkövetkezmény csak akkor alkalmazható a terhelttel szemben, ha az elítélt szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívása tartalmazza ezt a tájékoztatást.
[27] Így annak ellenére, hogy az adott ügyben a feltételes szabadság kizártságát kimondó határozat meghozatalára az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja szerinti rendelkezés hatálybalépése után került sor, annak alkalmazása akkor sem lett volna törvényes, ha a büntetés-végrehajtási bíró nem elfogatóparancsot, hanem a büntetés letöltésének megkezdésére vonatkozó felhívást bocsátott volna ki a terhelttel szemben 2003-ban, miután az nem tartalmazhatta volna a tájékoztatást a mulasztás következményeiről.
[28] Mindez irányadó a jelenleg hatályos jogszabályi környezetben is. Bár a hatályos Btk. nem tartalmaz az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjával egyező rendelkezést, azonban a Bv.tv. igen; a 87. § (1) bekezdése szerint az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárni, ha a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg, a (2) bekezdés pedig előírja, hogy az elítéltet erre a következményre a szabadságvesztés megkezdésére kiadott felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban figyelmeztetni kell.
[29] Így a Bv.tv. ezen - az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjával azonos - rendelkezéseire tekintettel továbbra is irányadó az idézett jogegységi határozat és kollégiumi vélemény.
[30] Miután az F.-i Bíróság büntetés-végrehajtási bírája törvénysértően zárta ki a terheltet az S.-i Városi Bíróság ítéletével kiszabott hét év börtönbüntetés kapcsán a feltételes szabadság kedvezményéből és erre tekintettel az Sz.-i Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája törvénysértően utasította el a terheltnek a korábbi határozat megváltoztatására vonatkozó indítványát, miként jogszabálysértően került sor a másodfokú bíróság részéről a végzés helybenhagyására is, a Kúria ezt megállapítva a Be. 437. §-a alapján a Sz.-i Törvényszék végzéseit hatályon kívül helyezte, és az F.-i Bíróságnak az F.-i Büntetés-végrehajtási Intézet előterjesztésére meghozott végzését megváltoztatva megállapította, hogy a terhelt e büntetésből feltételes szabadságra bocsátható.
[31] A jogorvoslati eljárásban felmerült bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezés a Be. 438. §-án alapul.
[32] Emellett - a legfőbb ügyész indítványában kifejtettekkel egyetértve - felhívja a Kúria a figyelmet a következőkre is:
[33] A Bv.tv. 55. §-ának (1) bekezdése írja elő azt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a 87. § (1) bekezdésében meghatározott feltételek alapján történő kizárására a büntetés-végrehajtási intézet tesz előterjesztést - a szabadságvesztés foganatbavételekor - a büntetés-végrehajtási bíróhoz, amelyről a (2) bekezdés szerint a büntetés-végrehajtási bíró az előterjesztés érkezésétől számított tizenöt napon belül dönt. Ugyanakkor a törvénynek az utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásra vonatkozó - az Sz.-i Törvényszék határozataiban is felhívott - 71. § (1) bekezdése szerint az elítélt kérelmére utólag a Be. XXIX. Fejezetében foglaltak alapján folytatja le az 52-70. § szerinti eljárásokat, ha határozatában nem a törvénynek megfelelően rendelkezett.
[34] A Be. felhívott fejezetében az 555. § (2) bekezdés b) pontja szerint a különleges eljárások során az a bíróság jár el, amelyik az alapügyben első fokon ügydöntő határozatot hozott.
[35] Mivel a Be. XXIX. Fejezetére utalt a Bv.tv., függetlenül attól, hogy a büntetés-végrehajtási bíró határozata nem ügydöntő, az utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásokra a Be. 555. § (2) bekezdés b) pontja az irányadó, így arra annak a bíróságnak a büntetés-végrehajtási bírája lesz illetékes, aki a különleges eljárást megelőzően a feltételes szabadság kizárásáról jogerős határozatot hozott.
[36] Erre tekintettel az utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásra nem a Sz.-i Törvényszék, hanem az F.-i Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája lett volna illetékes.
(Kúria Bt. I. 1.432/2016.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria Budapesten, a 2016. év október hó 25. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő
í t é l e t e t :
A feltételes szabadság kizártságának megállapítása iránt folyamatban volt büntetőügyben a legfőbb ügyész által a törvényesség érdekében benyújtott jogorvoslati indítványt elbírálva megállapítja, hogy a Fővárosi Bíróság 1.F.958/2011/4. számú, valamint a Szombathelyi Törvényszék F.60/2015/11. számú és Beüf.183/2015/3. számú végzése törvénysértő;
a Szombathelyi Törvényszék F.60/2015/11. számú és Beüf.183/2015/3. számú végzését hatályon kívül helyezi;
a Fővárosi Bíróságnak a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet előterjesztése alapján meghozott 1.F.958/2011/4. számú végzését megváltoztatja és megállapítja, hogy a terhelt a Soproni Városi Bíróság B.867/2002/5. számú ítéletével kiszabott hét év börtönbüntetésből feltételes szabadságra bocsátható.
A jogorvoslati eljárásban felmerült 10 000 (tízezer) forint bűnügyi költséget az állam viseli.
I n d o k o l á s
A Soproni Városi Bíróság – miután a terhelt a nyomozás során ismeretlen helyre távozott – a terhelt távollétében lefolytatott eljárás keretében 2003. szeptember 11. napján meghozott és 2003. október 22. napján jogerős B.867/2002/5. számú ítéletével a terheltet bűnösnek mondta ki különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás bűntettében [1978. évi IV. törvény 317. § (1) bekezdés, (6) bekezdés a) pont] és lőszerrel, lőfegyverrel visszaélés bűntettében [1978. évi IV. törvény 263/A. § (1) bekezdés b) pont]; ezért halmazati büntetésül hét év börtönbüntetésre és a közügyektől hét év eltiltásra ítélte. Rendelkezett a lefoglalt bűnjelről és a bűnügyi költség viseléséről.
A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírája a büntetés letöltésére vonatkozó felhívást mellőzve 2003. november 4. napján az 1979. évi 11. tvr. (a továbbiakban: Bv. tvr.) 6/A. § (1) bekezdés d) pontja alapján elfogatóparancsot bocsátott ki a terhelttel szemben, akit a rendőrség az elfogatóparancs alapján 2011. augusztus 8. napján elfogott és előállított a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetbe.
A Fővárosi Bíróság Büntetés-végrehajtási Csoportjának bírája a 2011. szeptember 13. napján meghozott és ugyanezen a napon jogerős 1.F.958/2011/4. számú végzésével megállapította, hogy a terhelt a Soproni Városi Bíróság B.867/2002/5. számú ítéletével kiszabott hét év börtönbüntetésből feltételes szabadságra nem bocsátható.
A végzés indokolása szerint a terhelt megsértette a Be. 43. § (5) bekezdésében foglalt kötelezettségét, mivel lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címét és annak megváltozását az elköltözés utáni három munkanapon belül nem jelentette be a vele szemben eljárást folytató hatóságnál, annak ellenére, hogy az ellene folyó eljárásról tudomással bírt, így a büntetés letöltését önhibájából nem kezdte meg; ezért az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjára figyelemmel nem bocsátható feltételes szabadságra.
A szabadságvesztést a Szombathelyi Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben töltő terhelt 2015. január 22. napján a feltételes szabadságra bocsátás kizártságát megállapító végzés utólagos megváltoztatását kérelmezte.
A kérelem alapján a Szombathelyi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája járt el, és a 2015. június 8. napján kelt F.60/2015/15. számú végzésével a terhelt indítványát elutasította.
Határozatát azzal indokolta, hogy nem merült fel olyan új körülmény, amely a korábbi büntetés-végrehajtási bírói határozat megváltoztatására alapot adna, a 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) 87. § (1) bekezdésére figyelemmel - miután a terhelt a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg - nem tévedett a korábban eljárt büntetés-végrehajtási bíró, amikor a feltételes szabadság kedvezményéből a terheltet kizárta.
A terhelt fellebbezése alapján másodfokon eljáró Szombathelyi Törvényszék a 2015. július 22. napján meghozott Beüf.183/2015/3. számú végzésével a büntetés-végrehajtási bíró határozatát helybenhagyta.
A terhelt 2016. február 29-én a Szombathelyi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportjához újabb kérelmet terjesztett elő a feltételes szabadságból történő kizárásának megváltoztatása érdekében.
A Szombathelyi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája azonban az elítélt beadványát ismételt utólagos büntetés-végrehajtási eljárás iránti kérelemként értékelte, és a Bv. tv. 71. § (2) bekezdése alapján a határozat hozatalát mellőzte.
A legfőbb ügyész a Fővárosi Bíróság 1.F.958/2011/4. számú, valamint a Szombathelyi Törvényszék F.60/2015/11. és Beüf.183/2015/3. számú végzése ellen jogorvoslati indítványt terjesztett elő a törvényesség érdekében (Bv.615/2016/4. szám).
Abban kifejtette, hogy a terhelt a vele szemben jogerősen kiszabott szabadságvesztés letöltésének megkezdésére felhívást nem kapott, ily módon az nem is tartalmazhatta az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdésének – 2009. augusztus 9. napján hatályba lépő – e) pontjában meghatározott jogkövetkezmény alkalmazásához megkívánt figyelmeztetést, miután a törvény e felhívással kapcsolatos rendelkezése is csak 2009. augusztus 9. napján lépett hatályba.
Mivel a terhelt a szabadságvesztést kiszabó ügydöntő határozatról, illetve a kiszabott büntetés megkezdésére vonatkozó kötelezettségéről nem tudott, és így a feltételes szabadság kizártságának megállapításához szükséges önhiba terhére nem állapítható meg, álláspontja szerint a 2/2010. számú Büntető jogegységi határozatra is tekintettel a terhelttel szemben az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja alkalmazásának nem volt helye.
Ezért arra tett indítványt, hogy a Kúria a törvénysértés megállapítása mellett a Szombathelyi Törvényszék F.60/2015/11. és Beüf.183/2015/3. számú végzését helyezze hatályon kívül, a Fővárosi Bíróság 1.F.958/2015/4. számú végzését pedig változtassa meg, és állapítsa meg, hogy a terhelt a Soproni Városi Bíróság ítéletével kiszabott szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátható.
Az indítványra tett észrevételében a terhelt ugyanezt kérte.
Miután a jogerős határozatok rendes és más rendkívüli jogorvoslattal nem támadhatók, a Kúria a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati indítvány alapján a jogorvoslati eljárást lefolytatta.
A nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője az indítványt fenntartotta és ahhoz a terhelt védője is csatlakozott.
A jogorvoslati indítvány megalapozott.
Az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja szerint nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. Ezt a rendelkezést azonban a 2009. évi LXXX. törvény 9. § (2) bekezdése 2009. augusztus 9. napjával kezdődő hatállyal iktatta be a törvénybe.
Ugyanekkor kezdődő hatállyal tartalmazta a Bv. tvr. 17. § (1) bekezdése azt a rendelkezést, amely szerint akkor, ha az elítélt a szabadságvesztés letöltését határidőben nem kezdte meg, a szabadságvesztés foganatba vételekor a büntetés-végrehajtási intézet előterjesztést tesz a büntetés-végrehajtási bírónak az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjában meghatározott feltételek megállapítása céljából.
Azonban a visszaható hatályú jogalkotás és jogalkalmazás tilalmára, tételesen pedig az 1978. évi IV. törvény 2. §-ára figyelemmel a 47. § (4) bekezdés e) pontja csak a hatálybalépésétől (2009. augusztus 9. napjától) kezdődően volt alkalmazható.
Ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság 2/2010. számú Büntető jogegységi határozata kimondta: az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja alkalmazhatóságának anyagi jogi feltétele az, hogy az önhiba tanúsítása 2009. augusztus 9-ét követően valósuljon meg; azaz a szabadságvesztést kiszabó ítélet jogerőre emelkedésének nincs jelentősége, annak azonban igen, hogy a jogerőre emelkedett ítéletben kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére szóló felhívás mikor kelt; amennyiben 2009. augusztus 9-ét követően és a szabadságvesztés letöltését a felhívás alapján az elítélt önhibájából nem kezdte meg, az elítéltet ki kell zárni a kedvezményből.
Így a Fővárosi Bíróság a végzésének meghozatalakor hatályos 1978. évi IV. törvény 2. §-ára – azaz a visszamenőleges hatály tilalmára – és a jogegységi döntésre tekintettel önmagában is törvénysértően alkalmazta visszamenőleges – 2003-ra visszanyúló – hatállyal a törvény 47. § (4) bekezdés e) pontját a terhelttel szemben.
Emellett a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet – ugyancsak 2009. augusztus 9. napjával kezdődő hatállyal beiktatott – 23. § (3) bekezdése előírta, hogy a büntetés-végrehajtási bírónak a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére vonatkozó felhívása tartalmazza a tájékoztatást arról, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg.
Erre is tekintettel a Legfelsőbb Bíróság BKv 82. számú véleménye szerint az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg.
Ezt az álláspontot az idézett jogegységi döntés is osztotta – utalva a kollégiumi véleményre is –, kimondva, hogy az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdésének e) pontja szerinti hátrányos jogkövetkezmény csak akkor alkalmazható a terhelttel szemben, ha az elítélt szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívása tartalmazza ezt a tájékoztatást.
Így annak ellenére, hogy az adott ügyben a feltételes szabadság kizártságát kimondó határozat meghozatalára az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontja szerinti rendelkezés hatályba lépése után került sor, annak alkalmazása akkor sem lett volna törvényes, ha a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírója nem elfogatóparancsot, hanem a büntetés letöltésének megkezdésére vonatkozó felhívást bocsátott volna ki a terhelttel szemben 2003-ban, miután az nem tartalmazhatta volna a tájékoztatást a mulasztás következményeiről.
Mindez irányadó a jelenleg hatályos jogszabályi környezetben is. Bár a hatályos Btk. nem tartalmaz az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjával egyező rendelkezést, azonban a Bv. tv. igen; a 87. § (1) bekezdése szerint az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárni, ha a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg, a (2) bekezdés pedig előírja, hogy az elítéltet erre a következményre a szabadságvesztés megkezdésére kiadott felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban figyelmeztetni kell.
Így a Bv. tv. ezen – az 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés e) pontjával azonos – rendelkezéseire tekintettel továbbra is irányadó az idézett jogegységi döntés és kollégiumi vélemény.
Miután a Fővárosi Bíróság büntetés-végrehajtási bírája törvénysértően zárta ki a terheltet a Soproni Városi Bíróság B.875/2002/5. számú ítéletével kiszabott hét év börtönbüntetés kapcsán a feltételes szabadság kedvezményéből és erre tekintettel a Szombathelyi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája törvénysértően utasította el a terheltnek a korábbi határozat megváltoztatására vonatkozó indítványát, miként jogszabálysértően került sor a másodfokú bíróság részéről a végzés helybenhagyására is, a Kúria ezt megállapítva a Be. 437. §-a alapján a Szombathelyi Törvényszék F.60/2015/11. számú, valamint Beüf.183/2015/3. számú végzését hatályon kívül helyezte, és a Fővárosi Bíróság 1.F.958/2011/4. számú, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet előterjesztésére meghozott végzését megváltoztatva megállapította, hogy a terhelt e büntetésből feltételes szabadságra bocsátható.
A jogorvoslati eljárásban felmerült bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezés a Be. 438. §-án alapul.
Emellett – a legfőbb ügyész indítványában kifejtettekkel egyetértve – felhívja a Kúria a figyelmet a következőkre is:
A Bv. tv. 55. § (1) bekezdés írja elő azt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a 87. § (1) bekezdésében meghatározott feltételek alapján történő kizárására a büntetés-végrehajtási intézet tesz előterjesztést - a szabadságvesztés foganatba vételekor - a büntetés-végrehajtási bíróhoz, amelyről a (2) bekezdés szerint a büntetés-végrehajtási bíró az előterjesztés érkezésétől számított tizenöt napon belül dönt. Ugyanakkor a törvénynek az utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásra vonatkozó - a Szombathelyi Törvényszék határozataiban is felhívott - 71. § (1) bekezdése szerint az elítélt kérelmére utólag a Be. XXIX. Fejezetében foglaltak alapján folytatja le az 52-70. § szerinti eljárásokat, ha határozatában nem a törvénynek megfelelően rendelkezett.
A Be. felhívott fejezetében az 555. § (2) bekezdés b) pontja szerint a különleges eljárások során az a bíróság jár el, amelyik az alapügyben első fokon ügydöntő határozatot hozott.
Mivel a Be. XXIX. Fejezetére utalt a Bv. tv., függetlenül attól, hogy a büntetés-végrehajtási bíró határozata nem ügydöntő, az utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásokra a Be. 555. § (2) bekezdés b) pontja az irányadó, így arra annak a bíróságnak a büntetés-végrehajtási bírája lesz illetékes, aki a különleges eljárást megelőzően az alapügyben jogerős határozatot hozott.
Erre tekintettel az utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásra nem a Szombathelyi Törvényszék, hanem a Fővárosi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája lett volna illetékes.
Budapest, 2016. október 25.
Dr. Mészár Róza s.k. a tanács elnöke, Dr. Csák Zsolt s.k. előadó bíró, Dr. Soós László s.k. bíró
(Kúria Bt. I. 1.432/2016.)
A börtön végrehajtási szabályainál enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának a mellőzése az erőszakos jellegű bűncselekmények miatt többször elítélt, jelenleg rablás és súlyos testi sértés miatt a büntetését töltő elítélt esetében [Bv. tvr. 7/A. §].
Az elítélt 1993. december 23. napjától tölti a rablás bűntette és más bűncselekmény miatt kiszabott 3 év 2 hó 20 napi börtönbüntetését.
A megyei bíróság büntetés-végrehajtási bírója 1995. április hó 3. napján kelt végzésével az elítélttel szemben a börtön végrehajtási szabályainál enyhébb szabályok alkalmazását engedélyezte. A végzés indokolása szerint az elítélt a büntetés-végrehajtási intézet rendjébe példamutatóan illeszkedett be, a kiemelkedően szorgalmas munkavégzéséért 9 esetben részesült jutalomban, fegyelmi felelősségre vonására nem került sor, a magatartása példás, a közösségért mindenkor tettre kész ember, a társaival kialakított kapcsolata jó, a családi élete rendezett, a kapcsolattartása rendszeres, élettársi kapcsolatából 7 gyermek született, és a lakókörnyezete az elítélt jelenléte ellen kifogást nem emelt. Mindezekből a tényekből arra lehet következtetni, hogy az elítélt esetében a végrehajtás módjának tartós enyhítése a szabadságvesztés végrehajtása céljának a megvalósulása irányában hat.
A végzés ellen fellebbezést jelentett be az ügyész az enyhébb szabályok engedélyezése miatt, a végzés megváltoztatása végett.
A fellebbezés alapos.
A Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a megyei bíróság kiegészítette az elsőfokú bíróság végzésének indokolását azzal, hogy az elítélt az előzetes fogva tartás beszámításával 1993. november 6. napjától tölti a büntetését, így az összbüntetésként kiszabott szabadságvesztésnek még a felét sem töltötte ki.
Ezzel a kiegészítéssel megalapozott tényállásból tévesen következtetett az elsőfokú bíróság arra, hogy az elítélttel szemben a börtön szabályainál enyhébb szabályok alkalmazhatók.
Az enyhébb szabályok alkalmazásának engedélyezésénél az elítélt magatartása, családi körülményei mellett vizsgálni kell az elkövetett bűncselekményt, az elítélt személyiségét, az előéletét és a kiszabott büntetés mértékét. Ezekből kell következtetést levonni arra, hogy az enyhébb szabályok keretei között a büntetés célja elérhető-e, és kellően szolgálja-e az enyhébb szabályok engedélyezése az elítélt szabadulása után a társadalomba beilleszkedését, az újabb bűncselekmények elkövetésétől való tartózkodását.
Az elítélt tekintetében az előéletére, a bűncselekmény súlyára, jellegére figyelemmel az a következtetés nem vonható le, hogy az enyhébb szabályok keretei között a büntetés eléri a célját, elsősorban hogy az elítélt az újabb bűncselekmények elkövetésétől tartózkodni fog.
A kifejtettekre tekintettel a megyei bíróság az ügyészi fellebbezést alaposnak találta, és az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta, az elítélt enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazására irányuló kérelmét elutasította. (Csongrád Megyei Bíróság 3. Bf. 318/1995. sz.)
Az enyhébb végrehajtási szabályok engedélyezése szempontjából - a jogszabályban írt általános feltételeken túlmenően - az elkövetett bűncselekményt, a kiszabott szabadságvesztés tartamát, az elítélt személyiségét, családi körülményeit, előéletét, életvitelét és a büntetés töltése során tanúsított magatartását összességében figyelembe véve kell a bíróságnak határoznia [Bv. tvr. 7/A. §, 28/A. §].
A megyei bíróság büntetés-végrehajtási bírója az 1994. október 7. napján kelt végzésével az elítélttel szemben a börtön végrehajtási szabályainál enyhébb szabályok alkalmazását engedélyezte.
A végzés ellen fellebbezést jelentett be az ügyész az enyhébb szabályok engedélyezése miatt, a végzés megváltoztatása végett.
A fellebbezés alapos.
A terhelt idült alkoholista, akinek a kényszergyógyítását is elrendelte a bíróság, idült alkoholizmusa miatt érzelmi életének torzulásai észlelhetők. Az elítélés alapjául szolgált tényállás szerint a terhelt 1992. január 12. napján az anyjánál tartott disznóölésen ittas állapotban összeszólalkozott az ugyancsak ittas testvérével, és őt késsel mellbe szúrta. Testvére a helyszínen elvérzett.
A terhelt családjának a jövedelme alacsony, a feleség eltartásában három kiskorú gyermek él.
Az elsőfokú bíróság tévesen következtetett arra, hogy az elítélttel szemben a börtön szabályainál enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazhatók.
Az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 7/A. §-a szerinti enyhébb végrehajtási szabályok engedélyezése tekintetében a Bv. tvr. 28/A. §-ának (1) bekezdése csupán egyetlen feltételt ír elő: a 3 hónapi fogház, illetve a 6 hónapi börtön kitöltését. A Bv. tvr. 28/A. §-nak a jogszabályon belüli elhelyezéséből - rendszertani értelmezéssel - az a következtetés vonható le, hogy az enyhébb végrehajtási szabályok az elítéltnek a szabadulása után a társadalomba való beilleszkedése megkönnyítését célozzák. Alkalmazásuknál vizsgálni kell tehát, hogy az enyhébb végrehajtási szabályok engedélyezése szolgálja-e az elítélt társadalomba való beilleszkedését, elérhető-e az enyhébb szabályok keretei között a büntetés célja, az újabb bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodás. Ennek a kérdésnek az eldöntésénél az elkövetett bűncselekményt, az elítélt személyiségét, előéletét, életvitelét, családi körülményeit és a büntetés töltése során tanúsított magatartását összességében kell figyelembe venni. Igen lényeges a kiszabott szabadságvesztés tartama is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy minél hosszabb a kiszabott szabadságvesztés, annál hosszabb idő kitöltése szükséges annak értékeléséhez, hogy az elítélt személyiségében jelentős pozitív változás következett-e be.
Az elítélt a vele szemben kiszabott 8 évi börtönbüntetéshez képest rövid időt - alig több mint 2 évet - töltött le a börtönben ahhoz, hogy vele szemben a fenti következtetés megalapozott legyen.
Az ország másik végében, szűkös vagyoni körülmények között élő családdal való kapcsolatot sem tudnák erősíteni az enyhébb végrehajtási szabályok. Az idült alkoholista, vagyon elleni bűncselekményt is elkövetett elítélt tekintetében az a következtetés sem vonható le, hogy a megnövekedett szabadidőt hasznosan fogja eltölteni, és ez megkönnyíti szabadulása után a társadalomba való beilleszkedését.
A kifejtettekre tekintettel a megyei bíróságnak az az álláspontja, hogy az elítélt esetében a börtönbüntetés végrehajtásának általános szabályainál enyhébb szabályok nem alkalmazhatók.
Ezért a megyei bíróság az ügyészi fellebbezést alaposnak ítélte, és az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta, az elítéltnek az erre irányuló kérelmét elutasította. (Csongrád Megyei Bíróság 3. Bf. 742/1994. sz.)
I. Az enyhébb végrehajtási fokozatba helyezés szempontjából kizárólag az elítéltnek a végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartása vizsgálható, és nem vehetők figyelembe a büntetéskiszabás szempontjai [Btk. 46. §].
II. Az enyhébb végrehajtási fokozatba helyezésre tett büntetés-végrehajtási intézeti előterjesztés akkor is megalapozza a bv. bírói eljárást, ha a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka nem nyilvánít véleményt [Btk. 46. §, Bv. tvr. 7. §].
Az első fokon eljárt bíróság az elítélt tekintetében a büntetés-végrehajtási intézet enyhébb végrehajtási fokozatba helyezésére irányuló előterjesztését elutasította. A végzés ellen az elítélt fellebbezett az előterjesztés elutasítása miatt.
A főügyészség a végzés helybenhagyását indítványozta.
Az elsőfokú végzés szerint a 6 rb. kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt 4 évi börtönre ítélt elítélt javára a büntetés-végrehajtási intézet előterjesztést tett enyhébb fokozatba helyezése érdekében. Megállapította a bíróság, hogy az előterjesztés szabályszerű, ha a bv. intézet parancsnoka pozitív véleményt ad, negatív vélemény esetén az előterjesztés nem tekinthető törvényes előterjesztésnek, így nem is továbbítható a bírósághoz. A jelen esetben a parancsnok nem adott egyértelmű véleményt, bár az általa leírtakból az szűrhető le, hogy nem ért egyet az előterjesztéssel. "Nem, javaslom" véleményt nem adott, ezért a bíróság mellőzte az iratok visszaküldését azzal a megjegyzéssel, hogy a jövőben a hasonló - nem egyértelmű - véleményt tartalmazó beadványt nem fogja előterjesztésnek tekinteni.
Az elsőfokú bíróság az indítvány elutasítását érdemben az alábbiakra alapította: Az elítélt az alapeljárás során a számtalan terhelő bizonyíték ellenére tagadta a bűnösségét, egyáltalán nem tanúsított megbánó magatartást, holott a bűncselekményeket a gyermekei sérelmére követte el. Bár a magatartásával a büntetés végrehajtása során probléma nem volt, azonban a megyei bíróság álláspontja szerint ahhoz, hogy ezt a különösen nagy kedvezményt kiérdemelje, az átlag elítélthez képest olyan "pluszt" kell felmutatni, ami alátámasztja, hogy azt kiérdemelte. Az elítélt a büntetése több mint a felét letöltötte, ezalatt mindössze két jutalmat érdemelt ki, ami azt bizonyítja, hogy semmi átlag felettit nem produkált, ami példaként állhatna az elítélt-társai előtt, és indokolná a kedvezményt.
A másodfokú bíróság a fellebbezést alaposnak találta.
Nem osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját az előterjesztés szabályosságával és elbírálásra alkalmasságával kapcsolatban. Az ügy irataiból megállapítható, hogy az előterjesztés az illetékes intézeti szakszolgálat tényekre alapozott pozitív véleménye után kétségtelenül olyan parancsnoki véleményt tartalmaz, ami összességében a végrehajtási fokozat megváltoztatása ellen szól. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a parancsnoki vélemény ellenére az előterjesztés megfelel a Bv. tvr.-ben írt kritériumoknak.
A szakszolgálat az előterjesztést megtette, a parancsnok kétségesnek találta az előterjesztés alaposságát, de nem akadályozta az elítélt javára előterjesztett indítvány bírói döntését. Az előterjesztésnek nincs olyan hiányossága, amely miatt a jelen esetben, esetlegesen a jövőben, indokolt lenne annak visszaküldése az előterjesztőhöz.
Az előterjesztés a jelzett határozatlan parancsnoki vélemény mellett az alábbiakat tartalmazta: - az első bűntényes, mozgáskorlátozottsága miatt rokkantsági nyugdíjas elítélt büntetése letöltésére önként jelentkezett -, fegyelmi eljárás ellene nem indult, jutalmat két esetben érdemelt ki, segítőkész, igyekszik az elvárásoknak megfelelni, adottságai ellenére törekszik jutalmak kiérdemlésére - csendes, visszahúzódó, a felügyelettel és társaival szemben tisztelettudó -, hat gyermek apja, kapcsolattartása minden tekintetben rendezett.
A szakszolgálatok fentebb összegzett véleményéhez képest a parancsnoki vélemény kifogásolta, hogy az elítélt magatartása nem "átlag feletti", és nem látta bizonyítottnak, hogy bűnismétlés nem várható, valamint azt, hogy az elítélt a cselekményét megbánta.
A Btk. 46. § (1) bekezdése a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartás esetén teszi lehetővé, hogy a büntetés hátralévő részét eggyel enyhébb fokozatban hajtsák végre. A hivatkozott törvényhely szerinti feltétel meglétének vagy hiányának vizsgálatakor a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartáson túlmutató, olykor feltételezésen alapuló elvárások támasztása téves. A jelen eljárásban nem minősíthető, és nem vehető figyelembe a bírósági eljárás során tett vallomás tartalma, az elkövetett cselekmény tárgyi súlya, az elkövetés körülményei, ezek ugyanis a büntetéskiszabás szempontjai. Nem értelmezhető az átlag elítélti magatartáshoz képest a többletteljesítmény elvárása sem. A törvény kifogástalan magatartáshoz köti a kedvezményt, amely a fentebb leírtak szerint az elítélt esetében megállapítható.
A fentiek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú végzést a Be. 372. § (1) bekezdése alapján megváltoztatta, és a büntetés hátralevő részét fogház fokozatban rendelte végrehajtani.
(Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1. Bkf. 1344/2004. sz.)
Az elítéltre kiszabott közérdekű munkának szabadságvesztésre átváltoztatására nem kerülhet sor, ha az elítélt önhibáján kívül nem kezdte meg a büntetés letöltését, mivel a büntetés-végrehajtási bíró nem jelölt ki számára munkahelyet [Btk. 50. § (1) és (2) bek., 1979. évi 11. tvr. (a továbbiakban: Bv. tvr.) 11/A. § (3) bek., 60. § (1) bek.].
A terheltet a városi bíróság az 1999. május 31. napján jogerős ítéletével 25 napi közérdekű munka büntetésre ítélte, amelyet fizikai munkával kell letöltenie.
A megyei főügyészség - a hivatásos pártfogó javaslatára - indítványozta a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatását.
Az elítélt a bírói meghallgatáson az indítvány elutasítását kérte, mert az ítélet jogerőre emelkedése óta hosszabb időt töltött előzetes fogva tartásban, jelenleg jogerős szabadságvesztés büntetést tölt, munkahely nem lett kijelölve a büntetés végrehajtására, ezért nem volt módja a büntetés ledolgozására, és mert nem volt kellően kioktatva a munkavégzési kötelezettség önkéntes nem teljesítése lehetséges törvényes jogkövetkezményeire.
A bíróság megállapította, hogy a terhelt jelenleg, 2001. július 25-től a városi bíróság jogerős ítéletével kiszabott 1 év 6 hónapi börtönbüntetését tölti.
Az elítélt a büntetőeljárás során 1999. április 23-tól 1999. július 16. napjáig előzetes fogva tartásban volt, majd szabadlábra került, 1999. október 1-től 2000. április 3. napjáig ismételten előzetes fogva tartásban volt, majd 2001. július 25-én kezdte meg a jogerős szabadságvesztés töltését.
A közérdekű munka büntetést kiszabó ítélet 1999. május 31. napján emelkedett jogerőre.
Az elítélt 1999. július 16-tól 1999. szeptember 30-ig, majd 2000. április 3-tól 2001. július 25-ig szabadlábon volt. Ez alatt az idő alatt lett volna lehetősége arra, hogy a közérdekű munka büntetésből reá háruló munkakötelezettségnek eleget tegyen. Az elítéltet a törvényes jogkövetkezményekre az elsőfokú bíróság kioktatta. A munkahely kijelölése iránti eljárás sem vezetett eredményre, annak ellenére, hogy hivatásos pártfogó ennek érdekében mindent megtett. Az elítélt a meghallgatáson elismerte, hogy amikor szabadlábon volt, munkaképes volt, ez idő alatt kb. másfél évet dolgozott Németországban. Ez arra utal, hogy az elítéltnek nem is állt szándékában a munkakötelezettségét önként teljesíteni.
A Btk. 50. §-ának (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy ha az elítélt a munkakötelezettségének önként nem tesz eleget, a közérdekű munka, illetőleg ennek hátralevő része helyébe szabadságvesztés lép, amelyet fogházban kell végrehajtani. Tartamát úgy kell megállapítani, hogy egynapi munkavégzésnek egynapi szabadságvesztés felel meg. Az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv. tvr.) 11/A. §-a szerinti jogkörében eljárva az ügyészi indítványt a bíróság a (3) bekezdés alapján alaposnak ítélte, ezért a Btk. 50. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a rendelkező rész szerint határozott.
A végzés ellen az elítélt jelentett be fellebbezést.
A megyei főügyész a végzés helybenhagyását indítványozta.
A fellebbezés az alábbiak szerint alapos:
A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (Bv. tvr.) 60. §-ának (1) bekezdése szerint a közérdekű munka végrehajtásának helyéül az elítélt állandó lakóhelye szerint illetékes megyei bíróságon működő büntetés-végrehajtási bíró az ott működő hivatásos pártfogó javaslatára intézményt vagy gazdálkodó szervezetet jelöl ki.
Az adott ügyben az iratok tartalma alapján az állapítható meg, hogy az elítélt részére a büntetés letöltésére munkahelyet nem jelöltek ki.
A hivatásos pártfogó felhívta ugyan az elítéltet, hogy tájékoztassa: rendelkezik-e a feltételeknek megfelelő munkáltatóval; ám ezt a levelet, és az azt követő összes többit az elítélt nem kapta meg.
A megyei bíróság büntetés-végrehajtási csoportjának az irataiból az derül ki, hogy az elítélt a neki küldött megkereséseket és idézéseket egyetlen esetben sem vette át, ezek a levelek "elköltözött" vagy "nem kereste" jelzéssel érkeztek vissza.
A hivatásos pártfogó megkereste az elítélt édesapját is, aki azt közölte vele, hogy a fiának szóló idézéseket nem tudja átvenni és továbbítani.
Mindezek alapján azt lehet megállapítani, hogy az elítélt önhibáján kívül nem kezdte meg a büntetés letöltését, mivel számára semmilyen munkahelyet nem jelöltek ki az elmúlt két évben. Kétségtelen, hogy a nyilvántartásban szereplő címein őt nem lehetett megtalálni, de ez a megyei bíróság álláspontja szerint önmagában még nem jelenti azt, hogy az elítélt nem kívánt eleget tenni a munkakötelezettségének. Az elítélt a beadványában elfogadható indokát adta távollétének; a vonatkozó jogszabály pedig nem ír elő olyan kötelezettséget az elítélt számára, hogy a pártfogót ő keresse meg, a jogerős ítélet sem tartalmazott ilyen figyelmeztetést.
Az elítéltet korábban nem ítélték közérdekű munkára, így a megyei bíróság szerint nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy tudott-e arról az elítélt, pontosan hogyan zajlik ennek a büntetésnek a végrehajtása, és ennek során rá milyen kötelezettségek hárulnak.
Mivel a megyei bíróság nem látta bizonyítottnak, hogy az elítélt szándékosan nem tett eleget a munkakötelezettségének, a büntetés-végrehajtási bíró végzését megváltoztatta, és a szabadságvesztésre való átváltoztatást célzó ügyészi indítványt elutasította; egyben felhívta a bv. bírót, hogy az elítélt számára jelöljön ki munkahelyet.
(Nógrád Megyei Bíróság Bf.478/2001. sz.)
A bíróság által jogerősen kiszabott járművezetéstől eltiltás tartamába nem számítható be a vezetői engedély visszavonásától eltelt idő, ha az elítélt a vezetői engedélyét nem adta le vagy nem tett olyan nyilatkozatot, amely szerint a vezetői engedélyét elvesztette [Btk. 59. § (2) bek., Be. 370. §, Bv. tvr. 73. § (1) bek., 48/1997. (VIII. 26.) BM r.].
A városi bíróság a 2000. november 8. napján kelt végzésével a halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt a vádlott ellen folyamatban volt bűnügyben a városi bíróság jogerős ítéletének a rendelkező részét akként javította ki, hogy a közúti járművezetéstől eltiltás mellékbüntetés tartamába történő beszámítást mellőzte.
A végzés indokolása szerint a vádlottat városi bíróság az 1999. szeptember 30. napján kelt és a megyei bíróság 2000. július 5. napján jogerős ítéletében halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétségében mondta ki bűnösnek, és a vádlottat 2 évi - végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett - fogházbüntetésre, mellékbüntetésül 3 évre a közúti járművezetéstől eltiltásra ítélte. A bíróság ítéletében rendelkezett a mellékbüntetés tartamába történő beszámításról az 1998. december 1. napjától a 2000. július 5. napjáig terjedő időszakot illetően.
A megyei rendőr-főkapitányság az igazgatásrendészeti osztályának megkeresésében a bíróságot felhívta a beszámításra vonatkozó rendelkezés felülvizsgálatára. Az igazgatásrendészeti osztály átiratából és a nyomozati iratokhoz csatolt visszavonó határozatból az alábbiak állapíthatóak meg:
A rendőrkapitányság 1998. december 1. napján kelt határozatában a vádlott vezetői engedélyének ideiglenes visszavonását rendelte el a büntetőeljárás jogerős befejezéséig, de legfeljebb 1 évi időtartamra, és a határozat azonnali végrehajtását rendelték el azzal, hogy a vádlottat kötelezték a határozat kézbesítését követő 3 napon belül a vezetői engedély leadására. A vádlott a rendelkezésre álló iratok szerint a vezetői engedélyét nem adta le, így az ideiglenes visszavonásra ténylegesen nem került sor. Arra vonatkozóan sem merült fel adat, hogy a vádlott vezetői engedélye elveszett volna, vagy a vádlott a jogosítvány elvesztése tényét a hatóságnak bejelentette volna.
Az 1979. évi 11. tvr. (a továbbiakban: Bv. tvr.) 73. §-ának (1) bekezdése értelmében a közúti járművezetéstől eltiltás mellékbüntetés tartamába be kell számítani azt az időt, amelynek tartamára az elítélt vezetői engedélyét a bűncselekménnyel összefüggésben visszavonták. A 48/1997. (VIII. 26.) BM rendelet végrehajtására kiadott 16/1997. Országos Rendőrfőkapitányi utasítás 71. pontja szerint, ha vezetői engedély visszavonásának az elrendelésekor a járművezető arra hivatkozik, hogy a vezetői engedélyét elvesztette, a vezetői engedély leadásának napjaként a nyilatkozat megtételének időpontját kell tekinteni. A rendelkezésre álló adatok szerint a vádlott vezetői engedélyének tényeges leadására és nyilatkozat megtételére nem került sor.
A városi bíróság az ítélet meghozatalakor tévesen a visszavonó határozat keltét vette alapul a beszámítás kezdő időpontjaként, úgyszintén a másodfokú bíróság tévesen további beszámítást eszközölt az elsőfokú ítélet keltétől a másodfokú ítélet meghozataláig.
A fentiekre figyelemmel a mellékbüntetés az ítélet jogerőre emelkedését követő 3 év után, azaz 2003. július 4. napján jár le.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen az elítélt és a védője jelentett be fellebbezést a járművezetéstől eltiltás mellékbüntetés tartamába való beszámítás végett.
A megyei főügyész a végzés helybenhagyására tett indítványt.
A másodfokú bíróság a bejelentett perorvoslatokat nem találta alaposnak.
A vádlott maga is elismerte, hogy a vezetői engedélyét nem adta le, és az iratok között adat nem merült fel arra vonatkozóan, hogy a hatóságnál a vezetői engedély elvesztését bejelentette volna, a megyei rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osztályának közlése szerint ilyen bejelentés hozzájuk sem érkezett. Erre tekintettel a járművezetéstől eltiltás mellékbüntetés tartamába való beszámításnak nincs helye.
Ezért a megyei bíróság a Be. 269. §-ának (4) bekezdése szerinti tanácsülésen a városi bíróság végzését helybenhagyta.
(Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1.Bf.1301/2000. sz.)
A büntetőeljárási törvény rendelkezései szerint a Legfelsőbb Bíróság által lefolytatott felülvizsgálati eljárások a szabálysértési ügyekre nem vonatkoznak; a szabálysértések tekintetében rendkívüli jogorvoslatként csak az Sztv. XI. fejezete szerinti perújításnak van helye [Be. 287/B. §, 289/A. § (2) bek. a) pont, 1999. évi LXIX. tv (Sztv.) 36. §, 105. §].
A közúti közlekedés rendjének megzavarása miatt indult szabálysértési eljárásban a rendőrkapitányság, - mint I. fokú szabálysértési hatóság - a 2001. február 16-án meghozott határozatával eljárás alá vont személyt a közúti közlekedés rendjének megzavarása szabálysértés elkövetése miatt 30 000 forint pénzbírsággal és 4 hónapi járművezetéstől eltiltással sújtotta.
A határozattal szemben nevezett által bejelentett kifogást követően a városi bíróság a szabálysértési határozatot tárgyalás mellőzésével meghozott határozatával hatályban tartotta, majd az ezt követő kérelemre tartott tárgyaláson hatályon kívül helyezte, és az eljárás alá vont személyt a közúti közlekedés rendjének megzavarása szabálysértés elkövetése miatt 15 000 forint pénzbírsággal sújtotta.
A bírósági határozat 2002. február 15-én jogerőre emelkedett.
E határozat ellen a kérelmező élt felülvizsgálati indítvánnyal a Legfelsőbb Bírósághoz, az ítélet felülvizsgálata, ennek eredményeként annak hatályon kívül helyezés; és a kérelmezőnek a szabálysértés elkövetésének megállapítása alóli felmentése, egyben a terhére megállapított joghátrányok mellőzése érdekében. A felülvizsgálati indítványában lényegében arra hivatkozott, hogy a megállapított tényállásból a szabálysértési hatóság, majd az elsőfokú bíróság is téves jogi következtetést vont arra, hogy a kérelmező közúti közlekedés rendjének megzavarása szabálysértést valósított volna meg. Magatartása ugyanis semmilyen vonatkozásban nem merítheti ki sem az adott, sem más szabálysértés tényállási elemeit. A bekövetkezett közúti balesetért a felelősség kizárólag a másik gépjármű vezetőjét terheli.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványt törvényben kizártnak találta.
A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. tv (Be.) rendelkezései szerint a Be. hatálya a büntetőeljárásokra terjed ki, ennek megfelelően a Be. XII. fejezetében szabályozott felülvizsgálat - ha a Be. 284. §-ában vagy 284/A. §-ában írt okai fennforognak - csak a büntetőeljárás során hozott határozatok vonatkozásában alkalmazható.
A kérelmező szabálysértési ügyében azonban nem a Be. szerint, hanem a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. tv (Sztv.) rendelkezései alapján kerül sor az eljárás lefolytatására. Az Sztv. 36. §-a szerint a szabálysértési hatóság mint az ügyben I. fokon eljáró hatóság határozata ellen benyújtott kifogást az e törvényben meghatározott szabályok szerint a helyi bíróság bírálja el; elzárással is sújtható szabálysértés miatt pedig I. fokon a helyi bíróság jár el, amelynek határozata ellen fellebbezésnek van helye a megyei bírósághoz.
A szabálysértési eljárásban történő bírósági eljárás részletes szabályait az Sztv. X., XI. és XIII. fejezetei tartalmazzák.
Ezekből következően a kifogás elbírálása során hozott I. fokú bírósági határozat ellen fellebbezésnek nincs helye, az első fokon nyomban jogerőre emelkedik.
Rendkívüli perorvoslatként pedig a bíróságok jogerős határozatával elbírált szabálysértési cselekmények tekintetében az Sztv. XI. fejezete szerint kizárólag perújításnak van helye (105. §). Olyan jellegű felülvizsgálatra, mint amelyet a Legfelsőbb Bíróság a büntetőügyekben folytathat, szabálysértési ügyekben nem kerülhet sor.
Fentiekből következően a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványt a Be. 287/B. §-a szerint törvényben kizártnak találta, és ennek megfelelően elutasította.
A Legfelsőbb Bíróság végzése a Be. 289/A. §-a (2) bekezdésének a) pontján alapul. (Legf. Bír. Bfv.V.1972/2002. sz.)
